Százezer beteget gyógyított
A közelmúltban adományoztak arany díszoklevelet dr. Konrád Ibolya orvosnak az ötven éve végzett értékes szakmai tevékenysége elismeréseként. A reumakórház megbecsült főorvosa a Budapesti Orvostudományi Egyetemen 1957 augusztusában avattatott orvos-doktorrá. A Semmelweis Egyetem pecsétjeivel valamint dékáni-rektori aláírásaival hitelesített arany diplomát a gyógyítástól két éve visszavonult doktornő a fővárosi felsőfokú tanintézmény Nagyvárad téri épületében tartott ünnepségén vehette át.
dr. Konrád Ibolya főorvos
Több mint fél évszázada csaknem négyszázan kezdték el az egyetemet, 276-an szereztek diplomát, és most alig nyolcvanan voltak jelen a jubileumi ünnepségen, ahol az 50, 60, 65 és 70 éve diplomát szerzőket is köszöntötték. A betegek körében rendkívül népszerű főorvost elöljáróban pályájának összefoglalására kértük.
– A gödöllői agrártudományi egyetemen végzett férjem a kísérleti gazdaság vezetőjeként egy évvel korábban került Keszthelyre, mint én. A gyakorló időm utolsó félévét az esküvőnk után én már a Balaton fővárosának kórházában töltöttem, ahol megismerkedtem a gyakorlati idejét ugyancsak itt töltő id. dr. Moll Károly leányával. „Kari bácsi” vett fel 1957. szeptember elsején a hévízi gyógyfürdőkórházba, ahol azután két év híján éppen fél évszázadig dolgozhattam.
Segédorvosként kezdtem, azután letettem a reumatológiai–fizikoterápiai szakvizsgát, később alorvos, majd adjunktus lettem. Azután 38 évvel ezelőtt osztályvezető főorvosnak neveztek ki és 26 évig e minőségben szenteltem az erőmet, időmet, tudásomat a betegeknek. Nyugdíjba 64 évesen mentem, de a szakrendelésen még további egy évtizeden keresztül gyógyíthattam az engem felkeresőket. Sok mindent megéltem e hosszú idő alatt. Pályám kezdetén tele voltunk derékfájós bányászokkal, aztán a hatvanas években a tsz-tagok csoportjai érkeztek faluról.
Dr. Strecker Ottó reprezentatív bútorzattal ellátott osztályán ez idő tájt indította el a külföldiek betegellátását, ahol ugyancsak dolgozhattam. Az osztályos betegellátás mellett jártuk az üdülőket, a Thermál Szálló megnyitása után például, mi láttuk el az ide elszállásolt lengyel és svéd gyógyturistákat. Az NDK-ból havonta érkező buszos csoportok is jobbára hozzánk kerültek, meg azok az osztrákok is, akiknek szerződésük volt a kinti balesetbiztosítójukkal, illetve a reumakórházzal is. Minden évben betegforgalmi statisztikát készítettünk.
Ezt összeadva tudtam meg, hogy a visszatérő betegeket is beleértve, pályafutásom alatt majdnem 100 ezer embert láttam el. A krónikus betegek gyógyítása csak életvezetési tanácsadással lehet hasznos. Ezért is szakítottam erre kellő időt. Az orvos–beteg bizalmas viszony kialakítása közben az évek során nagyon sok kedves ismerősre, barátra sikerült szert tennem. A gyógyító tevékenység mellett szerettem és jó szívvel végeztem az oktatói munkát is. Félezernél több fizikoterápiás asszisztensnő vett részt az óráimon, tanfolyamokon. Öt évig a zalaegerszegi gyógytornászképző főiskola hallgatóit is oktattam.
– Mi lelkesítette, mi tartotta Önben a hitet?
– Az ember- és munkaszeretet. Azért választottam a pályát, mert segíteni akartam a betegeknek. Nincs ennél nagyobb öröm. Ez pedig önmagában hordozza a jutalmát. Csak abban van köszönet, amit az ember szívesen és örömmel, türelemmel végez. Napi hatvan beteg után persze sokszor voltam én is fáradt, de pihenés után másnap kezdem elölről. Anyagilag nem vittem sokra. Nagyon megbecsültem viszont a pácienseimtől kapott apróbb figyelmességeket, minden csokor virágot. A családomnak köszönhetem, hogy harmóniában és nyugalomban tudtam végezni a munkámat.
Hálával gondolok vissza kollégáimra is. A férjem majd tíz évvel ezelőtt betegségben elhunyt, így most két fiam, menyeim, unokáim, testvéreim szeretete nyújtja azt a biztonságot, ami az élet elviseléséhez kell.
