Székely Mózes 1553-ban született Erdély udvarhelyszéki Udvarhely városában lófőszékely család sarjaként, de szülei közül csak az apja nevét jegyezték fel a krónikások, akik szerint Literáti Székely Jánosnak vagy röviden Literáti Jánosnak, illetve János deáknak nevezték. Székely Mózes születésekor a Magyar Királyság az egykori európai nagyhatalomból már három részre szakadt, a középső részét elfoglalta a Török Birodalom, de a Habsburgok terjeszkedési politikájának köszönhetően a megmaradt Magyarország is két részre esett a Nyugati Magyar Királyságra és a Habsburgokkal szembeálló Keleti Magyar Királyságra. A Keleti Magyar Királyságot II. János magyar király halála után (1571) úgy nevezik, hogy Erdélyi Fejedelemség.

A XVI. század Európája nem csak a két nagy birodalom - a Török és Habsburg - közötti harc vagy az un. újvilág meghódításáért folytatott vetélkedés története, hanem az új szellemi, egyházi megújhodás időszaka is, amikor megszűnik a római katolikus egyház kizárólagossága és elindul a keresztény egyház megreformálásának folyamata, helyet adva olyan kezdeményezéseknek, mint a lutheránus, református és unitárius egyház megszületése.

Székely Mózes erdélyi fejedelem életéről viszonylag kevesen foglalkoztak behatóan és alaposan, mely annak tulajdonítható egyrészt, hogy ő volt az egyetlen székely fejedelme Erdélynek, másrészt azért mert a legkisebb magyar történelmi egyháznak, az unitáriusnak volt a tagja, harmadsorban pedig azért, mert csak mindössze három hónapig volt fejedelem.

A magyar nemzet tagjaiként a székelyeknek, - akik ugyan magyar nyelven beszéltek és beszélnek -, vannak olyan sajátosságai, amelyek sokban meg is különböztethetők a magyaroktól. A székelyek eredetmondájuk, saját hitük és a magyar krónikások szerint is igaz, hogy a szkítáktól, hunoktól származtatják magukat (ugyanúgy, mint a magyarok), de nem a magyarokkal együtt jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem jóval korábban. A székelyek saját hagyományaik szerint a hunokkal együtt jöttek be a Kárpát-medencébe és Atilla hun király Csaba fiának népéhez tartoztak, mely népi hagyománynak lehet történelmi valós alapja is, hiszen az összes magyar krónika ezt erősíti meg. A hunok hatalmas népe valószínű, hogy nem tűnt el nyomtalanul a történelem sülyesztőjében, hanem más népekkel keveredve, ha más néven is, de fennmaradt más népek alkotórészeiben. Itt természetesen nem csak a magyarokat és székelyeket kell érteni a hunok leszármazottjának, hanem részben a bolgárokat, japánokat, ujgurokat és más népeket is ide lehet sorolni.

A székelyek nem csak saját identitásukról vallott nézeteikben, hanem számos egyéb tulajdonságukkal is különböztek a magyaroktól. A XVI. század közepéig a székelyek nemesnek számítottak, akik csak a magyar király koronázásakor vagy első fia születésekor ajándékoztak egy-egy ökröt a királynak, de ezen kívül más adóterheteket nem viseltek, adómentességük úgy maradhatott fenn sokáig, hogy a magyar király védelmében fejenként kötelesek voltak saját költségükön, fegyveresen megjelenni, akárcsak a magyar nemesek. A székelyek hadserege jelentette az Erdélyi Fejedelemség legfőbb fegyveres erejét. A székelyek sajátos társadalomszervezete, sajátos intézményes jogaik, írott vagy a szóbeszéd alapján szokásjogként is érvényesültek a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség fennállása alatt, mint ahogy területi autonómiájukat is megőrizték egészen 1877-ig. Már a XIII. század elején (1235) említik a történelmi források, hogy a székelyeknek ispánja, vagyis saját vezetőjük van, a Székelyföld területi megszervezésekor a közigazgatási egységeik pedig nem a megyék, hanem a székek és további saját jogintézményeik voltak, stb. A székelyek között maradt fenn legkésőbbi ideig a sajátos székely, vagy székely-magyar rovásírás, közöttük maradt fenn legtovább a szántóföldek, legelők, erdők és altalajkincsek közösségi használata, a királyi jog - a jus regium - pedig a legkésőbb terjedt ki rájuk, stb.

Székely Mózes fiatal korában édesapja mellett a székelyföldi só kereskedelmével foglalkozott, ugyanis édesapja Literáti Székely János volt az egyik első székely sókamarás, miután II. János magyar király 1562-ben a székelyek sorozatos lázongása miatt fejedelmi tulajdonba vette, addig a székely nemzet közös tulajdonát képező sóbányákat. II. János magyar király korai halálát követően a többségében protestáns erdélyi rendek, a katolikus Báthory Istvánt választották meg fejedelemnek. Erdélyben ugyanis már 1568-ben törvénybe foglalták - Európában először - a katolikus, református, unitárius és lutheránus vallások egyenjogúságát, vagyis a vallásszabadságot. A XVI. század vége felé is az Erdélyi Fejedelemség Európa egyik jelentős és prosperáló állama volt, lakosságának túlnyomó része magyar és székely volt, akik mellett szászok, románok és kisebb számban más népek is éltek. A francia Pierre Lescalopier, IX. Károly király Franciaország követének utazása 1574-ben Erdélybe leírásból is megtudhatjuk ezeket az adatokat.

Báthory István erdélyi fejedelem megválasztását követően egy kisebb belháború tört ki, ugyanis a Habsburgok azt szerették volna elérni, hogy ne az erdélyiek által szabadon választott fejedelem legyen a vezető, hanem a bécsi udvarnak lojális Bekes Gáspár. Ebben a belharcban tűnt ki Székely Mózes, aki mint Báthory István fejedelem testőrkatonája, 1575 nyarán a Maros melletti Radnótnál kardját a szájába fogva átúszott a folyón és olyan sikeres támadást hajtott végre, a többi katonával együtt, hogy a fejedelem kinevezte a testőrség parancsnokának és rábízta a testőrségi dandár vezetését is. Báthory István erdélyi fejedelmet a lengyel szejm Lengyelország királyává választotta 1575. december 14-én, Báthory pedig számos erdélyi magyar és székely katonát felkért arra, hogy kísérje el őt és segítse elképzeléseinek végrehajtásában. Ezek között az erdélyi katonák között találjuk Székely Mózest is, aki részt vett Gdanszk városának pacifikálásában, illetve a több évig tartó lengyel-orosz háborúban, ugyanis Rettegett Iván orosz cár Lengyelország, Litvánia és Lettország jelentős területeit meghódította és még további területeket is meg akart hódítani. Báthory István lengyel királyként elérte, hogy az oroszok vissza kellett vonuljanak az elfoglalt területekről és olyan békekötésre kényszerítette az oroszokat, hogy csak ezért a tettéért is a lengyelek a mai napig egyik legnagyobb királyukként emlegetik. Báthory több ezer erdélyi magyar és székely katonája mellett végig ott harcolt Székely Mózes is, akit a király vitézségéért "szentelt lovaggá" ütött, majd a háború befejezésével 1583-tól a székelyföldi Sófalva sóbányájának kamaraispánjává nevezett ki és jelentős birtokokat adományozott neki. Ebben az időben nősült meg, de első feleségének még a neve sem maradt fenn, ugyanis hamar meghalt. Ezt követően elvette feleségül Kornis Annát, akitől két fiúgyermekük szültetett Székely István és ifj. Székely Mózes. Sófalvi kamaraispánként utoljára 1591-ben említik utoljára az oklevelekben.

Székely Mózes életében jelentős fordulatot jelent - mint ahogy az erdélyi magyarság életében is -, hogy Báthory Zsigmond fejedelem 1594-ben szakított a Török Birodalommal való békés együttéléssel és a Habsburgok mellett kötelezte el magát, országát és népét bevonva a hosszas tizenöt éves háborúnak is nevezett törökellenes háborúba. Székely Mózes a törökellenes háborúban számos sikeres csatát vívott, de Facsád ostrománál megsebesült. Ekkor szabadították fel a teljes Havasalföldet a török uralom alól, mely háborúban az erdélyiek hadserege meghaladta az 50.000 főt - ami európai mércével mérve is igen jelentős haderőnek számított -, mely seregben a harc oroszlánrészét épp a székelyek vívták, akiknek Báthory Zsigmond megígérte, hogy ha keményen harcolnak a törökök ellen, akkor visszakapják ősi szabadságjogaikat. A győzelmes hadjárat befejezése után az idegbeteg Báthory Zsigmond azonban visszavonta adott szavát, ami miatt lázongás tört ki a székelyek között, amit megtorlás követett. Az ingatag lelkű Báthory Zsigmond fejedelem harmadik lemondása után nagybátyjára Báthory András bíborosra bízta az Erdélyi Fejedelemség vezetését, akit az országgyűlés meg is választott, de a hiszékeny papfejedelem nem vette észre, hogy a háttérben a Habsburg Rudolf császár biztatására Mihály havasalföldi vajda (akit a román történészek Vitéz Mihályként, Mihai Viteazul-nak neveznek) támadást fog intézni. Báthory András fejedelem az erdélyi hadsereg vezetését Székely Mózesre bízta, de a fejedelem túl későn kezdte megszervezni a hadsereget, másrészt a Habsburgok által felbíztatott székelyek egy része is Mihály vajda pártjára állt. Ilyen körülmények között 1599-ben az erdélyi hadsereg Schellenbergnél vereséget szenvedett, a csíki székelyek még a menekülő bíboros fejedelmet is megölték.

Székely Mózesnek nem volt más választása, mint sok más erdélyi magyar és székely nemes többségének, hogy letette a hűségesküt Rudolf császár megbízásából kinevezett Mihály vajdának. Mihály vajda Székely Mózest kinevezte az erdélyi hadsereg parancsnokának, de hamarosan szembefordultak egymással, Székely Mózes el is menekült Lengyelországba, hogy régi barátja Jan Zamoysky lengyel kancellár fegyveresei segítségével űzze ki a vajdát és a Habsburg-párti csapatokat. Székely Mózes távollétében az erdélyi magyarság fegyveresei Miriszló mellett legyőzték Mihály vajdát, aki elmenekült. Az erdélyiek pedig újból visszahívták fejedelmüknek Báthory Zsigmondot. A vajda és Giorgio Basta generális Habsburg Rudolf pénzén felfogadott zsoldosokkal 1601. augusztus 3-i csatában Goroszlónál vereséget mért az erdélyi hadseregre, melyet Székely Mózes és Csáky István vezetett. Basta generális vallon zsoldosaival azonban Mihály vajdát is meggyilkoltatta, majd folytatták az erdélyi lakosság pusztítását. Az erdélyi történelem egyik érdekes színfoltja, hogy John Smith kapitány, a híres angliai utazó, más angliai katonákkal együtt 1602. tavaszán átállt az erdélyiek oldalára és Székely Mózessel együtt harcoltak a Habsburg zsoldosok ellen.

Székely Mózes csapatai 1602. júliusában Tövis mellett vereséget szenvedtek Giorgio Basta generális zsoldosaitól, ami miatt az erdélyiek többsége a török hódoltságban lévő Temesvárra menekült, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem pedig véglegesen lemondott az Erdélyi Fejedelemség trónjáról. Székely Mózes, Bethlen Gáborral és más erdélyi hazafiakkal együtt 1602-1603 telén megszervezte Erdély felszabadítását, elnyerte a Török Birodalom szultánjának III. Mohamed jóváhagyását arra vonatkozóan, hogy Erdély fejedelme lehessen. Székely Mózes 1603. márciusában elindította csapatait az Erdélyi Fejedelemség felszabadításának érdekében, 1603. április 15-i tábori országgyűlésen az erdélyi rendek megválasztották fejedelemnek, majd az ország fővárosának felszabadítása után 1603. május 9-én ünnepélyesen be is iktatták.

Székely Mózes fejedelem 1603. május és június folyamán az Erdélyi Fejedelemség nagy részét sikeresen felszabadította - néhány szász város kivételével -, Basta zsoldosait Erdélyből kiűzte, de országépítő munkáját nem tudta folytatni, ugyanis a Habsburg kormányzat megbízta Radu Serban havasalföldi vajdát, hogy támadja meg a függetlenségpárti erdélyieket. A Habsburgok felbíztatták a csíki és háromszéki a székelyeket, hogy támadják meg a törvényesen megválasztott erdélyi fejedelmet, akiknek egy része csatlakozott is a havasalföldi vajdához, míg mások a székely fejedelem pártján harcoltak. Ilyen körülmények között 1603. július 17-én Brassó melletti csatában vereséget szenvedtek az erdélyiek, a véres csatában -melyet Erdély Mohácsának is neveznek- mintegy 4000 magyar és székely vesztette életét Székely Mózessel együtt. Tovább folytatódott a kegyetlen pusztítás, ami azt eredményezte, hogy Erdély lakossága jelentősen megcsappant és ekkor kezdett megváltozni etnikai összetétele is.

Székely Mózes fejedelem vezette harc a független Erdélyi Fejedelemség védelmében, ha ideiglenesen el is bukott, de nem volt eredménytelen, mert hamarosan Bocskai István vezetésével, a következő évben újból megkezdődött a magyarság önrendelkezéséért folytatott harca, mely küzdelem végével a Habsburgok kénytelenek voltak békét kötni, Bocskait Magyarország és Erdély fejedelmének elismerni.

(Páll Lajos: Sófalva)