[ Felsősófalva térben és időben ] [ Kodáros kincsei -  Einführung ] [ Felsősófalva in Space and Time ] [ Géographie de Felsősófalva ] [ Régi képek fotóalbuma ]

Utoljára frissítve
2005.03.03.
Webmester

Sófalva első írásos bizonyított említése 1493, amikor II. Ulászló (1490-1516) királyunk alatt együtt panaszkodik Zetelakával a székely szabadságjogok megsértése miatt. Zetelaka és Sófalva (Soofalwa) székely lakossága azért panaszkodik, mert Báthori István erdélyi vajda önkényeskedési elkeserítik a szabad székely lakosságot, és panaszlevélben orvoslást kérnek a magyar királytól. “Az udvarhelyi várhoz három esztendővel ezelőtt néhány gyerekeket szüleitől elragadtak és most az anyjukat is megkötözték, mondván, hogy a fogoly gyerekek dajkálására viszik őket, mire az anyák nagy keserűséggel jobbágy esküt (homagium) tettek Sófalván, más vétlen embereken pedig, mindenféle jogcím nélkül 16 forintnyi bírságot hajtottak be.” (Székely O. I. köt. 276 old.)²⁴

Valószínű azonban, hogy a falu keletkezése sokkal korábbi, mert igaz, hogy a 1332-1333-as pápai tizedjegyzékben nem szerepel, míg a Sóvidékről Korond és Sóvárad igen, de ennek ellenére, a régészeti adatok arról vallanak, hogy Sófalva keletkezése jóval korábbi 1493-nél, melyről bővebben a falu templomának címszója , illetve a sóvidéki települések népességadatai alatt fogok szólni. 1669 előtt Parajd is hozzá tartozott, majd Sófalva lakossága tovább gyarapodván az 1700-as évek közepétől kezdve egyre többen telepednek meg Sófalva alszegi részén [a későbbi Alsósófalván], 1760-1762 között egy kis fatemplomot építettek, míg végül 1802-től Sófalva község hivatalosan is két felé vált: az addig is létezett Felsősófalvára, illetve az egyre jobban megszaporodó Alsósófalvára. Alsósófalva kőtemploma 1802-1821 között épült fel, de Sófalva egységes neve a köztudatban még nagyon sokáig megmarad, hiszen még 1848 októberi székely nemzetgyűlésen is Jakab Elek Sófalvát emlegeti.

A Székely Oklevéltárban közölt lustrák szerint Sófalva nagyon hosszú ideig sokkal több lakossal szerepel, mint a pápai tizedjegyzékben feltűntetett Korond és Sóvárad. Felsősófalva (Nagysófalva) megnevezés csak az 1770-es évek után jelenik meg, amikor kiválik belőle Alsósófalva (Kissófalva) A hivatalos elválás 1802-ban történik meg, amikor a református parciális zsinat elfogadja Alsósófalva önállósulását, eddig az időpontig a település csak Sófalva (Soofalva, Sooffalva, Sófalua) néven szerepel.

Felsősófalva történelme egyezik a magyar nép és nemzet, valamint a magyar állam történelmével, részesedve a huszadik század tragédiájából is, amikor már más állam keretei között kell élje életét. Természetesen rendelkezik helyi sajátosságokkal is, mint minden települése a világnak. A magyar nemzet történelmén belül, ahhoz szervesen kapcsolódva, de mégis több évszázados időtartamra kiterjedő sajátossággal rendelkezik a székelység. A székelység sajátos jogállása abból fakad, hogy több évszázadon keresztül ugyanolyan honfoglalóknak tekintették, mint a magyarokat. Anonymus és Kézai Simon krónikái azt írják le, hogy a magyar honfoglalásban a székelyek tevékeny, aktív szerepet játszottak. A székelység sajátos jogállását erősítette, az önálló jogrendszere, jogszabályalkotó, alkotmányozó képessége, melyek megjelentek az u.n. nemzetgyűlésein is. A székelység sajátos helyzetét a magyar királyok elismerték, többen közülük olyan okmányokat hagytak az utókorra, melyek egyértelműen megállapítják és biztosítják a sajátos székely szabadságjogokat.

A keresztény magyar államiság 1000 éves évfordulója kapcsán sok szülőföldjét és magyar népét szerető gondolkodó emberben megfogalmazódott az igény a gyökerek kutatása iránt, hiszen a múló időben csak akkor biztosíthatjuk a kellő eligazodást jelenünkben és csak úgy lehet jövőképünk, ha tudjuk honnan jöttünk, kik vagyunk. E sorokat olvasva ne várjon senki tőlem elfogulatlan, száraz történészi írást, egyrészt azért, mert nem vagyok történész, másrészt azért, mert én magam is székely vagyok. Tisztességesebbnek tartom megvallani elfogultságom, mint azzal áltatni az olvasót, hogy “független szakértő” vagyok, aki feltalálta a spanyolviaszt. Egyúttal mindjárt az elején bocsánatot kérek mindenkitől, akit esetleg az érzelemmel telített véleményem sértene.

A magyar nép történelme tele van a dicsőséges győzelmek és a nagy vérveszteségeket okozó vereségek sorozatával. Szellemi értékeink mellett anyagi javaink is sokszor a megsemmisülés szélére kerültek s habár népünk ismerte az írást már a honfoglalás és a kereszténység felvétele előtt is, de a sorozatos pusztítások miatt ezek jelentős része megsemmisült, vagy elveszett, vagy éppenséggel a velünk ellenséges érzelműek elkobozták és hozzáférhetetlenné tették dokumentumainkat, a meglévőket félremagyarázták. Ezért is nagyon nehéz történelmünkben sok eseményt kellőképpen megismerni vagy bizonyítani. Elég ha megemlítem e pusztító folyamatok sorában az 1241. évi tatárjárásnak nevezett mongoldúlást, amikor hazánkat majdnem két évig pusztították a vad hordák, akik nem csak a magyarságot tizedelték meg, hanem értékeink, javaink jelentős részét is a tűz martalékává tették. Igaz, hogy ezt követően a magyarság talpra állt, de a mohácsi csatavesztést követően, 15 év múlva a törököknek kedvük támadt Magyarország meghódítására és 1541-ben elfoglalták az ország közepét, Buda várával együtt, ahol megsemmisítették a Mátyás király korában Európa legnagyobb könyvtárát. A magyar államiság és kultúra jogfolytonosaként létrejövő Erdélyi fejedelemség állandó harcban állt a minket körülvevő ellenséggel. A még megmaradt iratainkra, dokumentumainkra hatalmas csapást mért az 1657. évi tatárbetörés. A tatárok kihasználva azt, hogy a II. Rákóczi György által vezetett erdélyi hadsereg, a fejedelem és néhány harcosa kivételével fogságba esett, betörtek hazánkba, végigpusztítva azt, rabszíjra fűzve hurcolták el az erdélyi magyarok sokaságát és felgyújtották a gyulafehérvári fejedelmi könyvtárat, mely nagyobb volt még Mátyás király könyvtáránál is. A pusztítást csak folytatták az osztrákok, az oroszok és a kommunista diktatúra alatt a románok , sőt Magyarországon a szovjet diktatúrát kiszolgáló magyarok is. A mérhetetlen pusztítást követően nem csoda, hogy nagyon kevés saját bizonyítékot tudunk felmutatni népünk eredetének, honfoglalás előtti és azt követő történelmének lapjairól.

Saját írott forrásaink hiányosságait kihasználva jelenhetnek meg zavaros, légből kapott és ellenséges írások a magyarság történelméről és ezen belül a székelyek történelméről is. Az ilyen írások szerzői nem mindig külföldiek, hanem sokszor hazánk polgárai és egyesek ráadásul magyarok is. Nem hallgathatom el a nagy szellemi bajkeverő Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál nevét, aki az 1848-1849. évi szabadságharcunk leverése után megkezdi a magyar történelem átírását és meghamisítását. Hunsdorfer a Magyar Tudományos Akadémia dolgozójaként egyszerűen elégette a neki nem tetsző dokumentumokat, amiért ellentétbe került Arany Jánossal is. Arany János nem bírta elnézni, hogy mi folyik a tudományos akadémián, állását otthagyva inkább hazaköltözött Nagyszalontára. Nem kívánom sorolni történelmünk megsemmisítésére és meghamisítására vonatkozó példákat, de ennyit mindenképpen szükségesnek tartottam megemlíteni, azért, hogy meg lehessen érteni, hogy miért nem könnyű a magyar történelemmel kapcsolatosan írni. A székelység megtelepedésére vonatkozóan nagyon kevés írásos dokumentum maradt fenn és még ezeket is sajnos nagyon sokféleképpen értelmezik, hiszen már az osztrák uralomtól folyamatosan, minden elnyomó hatalomnak az volt a feltett szándéka, hogy gyengítse meg a magyarságot nemzettudatában és ennek egyik legfőbb eszköze a történelmi tudat megsemmisítése, átformálása volt. A sor valahol Hunfalvy (Hunsdorfer az eredeti neve) Pállal és Josef Budenzzel kezdődik, akik kitalálták a finnugrista származást, amit sajnos még a Magyar Tudományos Akadémia is elfogadott kizárólagosnak a szovjet uralom ideje alatt és a mai napig intoleráns, erőszakos módon elfojtja a magyarság valódi eredetére vonatkozó ismeretek terjesztését.

Magyarország egykori 324.000. km² területéből a 17.000. km² kitevő Székelyországnak nevezett területen él a magyar nép székelynek nevezett részének többsége, de szanaszét szóródva a nagyvilágban Ausztráliától Svédországig kisebb nagyobb számban fellelhetők tagjai. Ha beleszámítjuk a Székelyföld határain kívül élő székelyeket is az összlétszámba, számuk minden szkeptikus számítás szerint meghaladja az 1.000.000.-t.

A székely nép minden kétséget kizáróan mindig is magyar volt, de a magyarság többi részétől mindig is különbözött egy kicsit. A különbözőségét mindig is tudta, de azt is tudta, hogy magyar.

A székelyek többsége azt tartja magáról, az terjedt el történelmi tudatában, hogy a hunok leszármazottja, mint ahogy az Árpád-házi királyaink is. Népünk eredetéről nagyon sok elmélet jelent meg jász, besenyő, kabar, bolgár-hun (eszegel), bolgár-eszkil, sziciliai, görög, zsidó, perzsa, tatár, gót, gepida, sőt román (!) eredetűnek is tartottak minket. Voltak olyan történészek is akik kétségbe vonták népünk magyar népek családjába való tartozását és azt próbálták bizonygatni, hogy elmagyarosodott idegen néptöredék vagyunk. Az elmagyarosodás kiagyalói számára legyen elegendő érv az, hogy minden általunk ismert történelmi leírás magyar nyelvű népnek ismeri a székelyeket. A nyelvváltáshoz véleményünk szerint a Kr.u. 895-1200 közötti időszak nem lett volna elegendő, mint ahogy az erdélyi szászok sem magyarosodtak el 800 év alatt, vagy az erdélyi románok sem, a sok évszázados magyarokkal és székelyekkel való együttlétük alatt, hiszen az erdélyi románokat is krónikáink már az 1250-es évektől emlegetik.

Tény az, hogy már első történelmi krónikáink is úgy emlegetik a székelyeket, mint a hunok leszármazottait. A méltánytalanul sokat bírált Anonymus a Gesta Hungarorumában amikor Erdély elfoglalásáról ír, ezeket a mondatokat fogalmazta meg: “ Néhány nap múltán a fejedelem és előkelői közös határozattal sereget küldtek a bihari fejedelem, Ménmarót ellen, élére pedig parancsnoknak és vezetőnek Ősbőt és Veleket tették meg. Elindultak a szigetről, keresztüllovagoltak a homokvidéken, a Bődi révnél átkeltek a Tiszán, majd folytatva a lovaglást a Kórógy vize mentén táboroztak le. Miután a székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagyhírű Ősbőről, békésen elébevonultak és fiaikat különféle ajándékokkal túszul adták neki, s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak. A vezérek a székelyek fiait azon nyomban elküldték Árpád fejedelemhez, ők maguk meg az elől haladó székelyek mögött Ménmarót ellen indultak. A Körös folyót Szarvashalomnál szelték át és innen továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.” “ Miután Ménmarót értesült arról, hogy Árpád fejedelem előkelő vitézei, Ősbő és Velek székely előhaddal nagy sereg élén megindult ellene, a kelleténél is jobban megijedt. Nem mert ellenük felvonulni, mert fülébe jutott, hogy Árpád fejedelem és vitézei felülmúlják a harcban, hiszen ők futamították meg a rómaiakat Pannóniából és dúlták fel a murai karantánok végeit, közülük ezreket kardélre hánytak, ellenfeleik pedig puszta látásuktól megszaladtak. Erre Ménmarót fejedelem sok vitézét hagyta hátra Bihar várában, maga pedig feleségével és leányával az Igyfon erdőségébe menekült előlük, hogy ott húzza meg magát. Ősbő és Velek és seregük jókedvűen indult meg Bihar vára ellen és Jószás vize mellett ütöttek tábort. Harmadnapra elrendezték csatasoraikat, majd a várhoz vonultak, hogy harcoljanak. Az ellenfél különböző népekből összeverődött hada is harcba indult Ősbő és vitézei ellen. /A székelyek és a magyarok sokukat nyíllövéssel leterítették, Ősbő és Velek hajítógépekkel százhuszonöt katonát öltek meg. A harc tizenkét napon át tartott, Ősbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon azonban, amikor a magyarok és székelyek a várárkot feltöltötték és már létráikat készültek falhoz támasztani, Ménmarót fejedelem vitézei, tudatában a magyarok vakmerőségének, kérlelni kezdték a két magyar hadvezért, majd megnyitván a várat, könyörögve mezítláb járultak Ősbő és Velek elé."(Anonymus: Magyarok cselekedetei, Oziris kiadó, Bp.,1999, 43-44)²⁵ Mielőtt az elébb idézett krónikaszöveg elemzésébe kezdenénk, szükségesnek tartom kiemelni ugyancsak Anonymus krónikájából a következőket: “ Ha akadna bárki, aki a magyarok harcainak és hőstetteinek jelen írásunk alapján nem adna hitelt, úgy higgyen az igricek csacsogó énekeinek és a parasztok csalfa történeteinek. Ezek a magyarok harcait és hőstetteit mind a mai napig megmentették a feledéstől.”(Anonymus i.m.,37)²⁶ Az idézett sorok egyértelművé teszik azt, hogy az igricek – tehát a magyar regős énekesek – Anonymus koráig megénekelték a honfoglalás harcait, a parasztok pedig egymásnak mesélték e történeteket, tehát élénken élt az emberek tudatában a honfoglalás emléke. Még ha meg is szépítették vagy felnagyították a honfoglalás harcait, de a hazateremtés eseménye még élénken élt az emberek tudatában. Továbbgondolva ezt, még egy fontos következtetést lehet levonni az általam kiemelt két mondatból, mégpedig azt, hogy Anonymus idejében nem lehetett felelőtlenül megkérdőjelezni olyan alapvető történelmi tényeket, mint, hogy a székelyek Attila király népei, tehát hun származásúak, ugyanúgy mint az Árpádok, a székelyek pedig a honfoglalást megelőzően a Kárpát-medencében éltek, a honfoglaláskor a székelyek és a magyarok szorosan együttműködtek.

A krónika szövegéből kitűnik az, hogy amikor Árpád vezérei elindulnak a kozárok vezetőjének, Ménmarótnak a meghódoltatására, a Tisza mellett egyesülnek a székelyek seregével, akik békésen vonulnak a magyarokhoz, tehát minden bizonnyal azért is e nagy békesség, hiszen azonos népcsoporthoz tartozónak érezték magukat a magyarokkal. A székelyek várták és tudták, hogy jönnek a velük rokon magyarok. A krónika nagyon fontos megállapítása az, hogy a székelyek a Tiszántúl bizonyos részén olyan szervezettségre tettek szert, hogy képesek voltak hadsereget felállítani és ezzel a hadsereggel csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz a Kárpát-medence keleti felének egységes uralom alá való helyezése céljából. Egy másik fontos jelzése a krónikának, hogy Ménmarót pártján lévők nem egy egységes nép tagjai, hanem különböző népelemekből összeverbuválódott emberek, akiket nem tartott össze a közös népi tudat, nyelv és kultúra és olyannyira kevert népelemekből tevődtek össze, hogy a krónikás nem is tartotta érdemesnek felsorolni neveiket. Anonymus bírálói sokszor teljesen elvetik az általa leírtakat, máskor pedig épp önkényesen azt emelik ki, amely hátrányos vagy negatív kicsengésű lehet a magyarokra vagy a székelyekre. Nekünk székelyeknek bizony nagyon fontos Anonymus azon megállapítása, hogy a magyarok és székelyek közösen harcolnak Ménmarót ellen, hiszen a honfoglalásban ezek szerint oroszlánrészük volt az őseinknek. A csatában elesett tizenöt székely és húsz magyar pedig olyan jelzésértékkel bír, hogy a székely haderő a magyar haderőnek majdnem felét tette ki.

Kézai Simon sokkal tovább megy a hun-magyar rokonság leírásánál, mint Anonymus, hiszen nem egyszerűen emlegeti Attila és az Árpádok, Attila és a székelyek közötti rokonságot, hanem a krónikáját úgy építi fel, hogy a hunok története szerves része a Magyarok cselekedeteiről szóló krónikának. Olyan történelmi tényeket sorol fel amelyek más krónikákban megerősítést nyernek, de ezen kívül olyan fontos tényeket rögzít, melyek közvetett módon igazolást nyernek néphagyományainkban vagy éppen a legújabb japán génkutatások megállapításaiban. Azt is megtudhatjuk a krónika prológusából, hogy Kézai nem követi "Orosiust, mert ő az Ottó császár iránti kedvezésből, akit különböző ütközetekben a magyarok többször megszégyenítettek, könyveiben sok nem hiteles dolgot koholva azt állította, hogy a magyarok parázna ördögöktől származnak.” (Kézai Simon: Magyarok cselekedetei, Oziris kiadó, Bp., 89 old.)²⁷ . Kézai itt a magyarokon hunokat is ért, hiszen a két népet azonosnak tartja; jellemző azonban még a mai szerkesztőkre is, hogy Kézai megállapításait megkérdőjelezik és a lábjegyzetben olyan “magyarázatot” tűntetnek fel, amely azt sugallja, hogy Kézai csak átvette a nyugati krónikásoktól a magyarok és hunok azonosságáról szóló tételt, mely csak a X. században terjedt el. A lábjegyzett megállapítása szándékos félremagyarázás, egyenesen megmondva, egyszerűen hazugság, hiszen történészi körökben széles körben ismertek a pl. bizánci krónikások leírásai, akik egyszerűen egyenlőségjelet tesznek a szkíták, hunok, avarok, turkok és magyarok között. Lám Orosius követői még a XX. század végén sem nyugszanak, hiszen úgy látszik történelmi küldetésük a fejek összezavarása, a magyarság szerepének következetes lekicsinylése és ahol lehet befeketítése. De lássuk mit is írt Kézai az Attila halálát követő eseményekről: “ (20.) Csaba tehát tizenötezer hunnal Görögországba menekült Honoriushoz, és noha az tartóztatni akarta és Görögország lakójává akarta tenni, nem maradt ott, hanem visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz. S miután Szkítiába ért, hamarosan arra kezdett bíztatni, hogy térjenek vissza Pannónia belsejébe, bosszút állni a németeken. (21.) Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki a Krimhild csatájából, s akik a nyugati népektől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a blachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a blachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják. Ezek a székelyek pedig azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: “Akkor térj vissza – mondják a távozónak - , amikor majd Csaba visszatér Görögországból.

(22) Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, Honorius görög császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek hívták: Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával együtt ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett anyja előkelőségével, s e miatt a hunok nemessége megvetette, mondván: nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a corosminusok népéből házasodott.”(Kézai S: i.m., 102-102 old.)²⁸

Kézai Simon Krónikáját a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonképpen nem fogadja el. Hunsdorfer által elvetett mag meghozta termését, hiszen e “ hivatalos történészek” lépten-nyomon megkérdőjelezik a Krónika állításait. E magatartás érthető is részükről, hiszen úgy néz ki, hogy érzelmileg még mindig nem sikerült elmagyarosodjanak. Széchenyi Istvánnak van egy rövid, de nagyon érzékletes gondolata arról, hogy attól, hogy valaki ismeri a magyar nyelvet, még nem lesz magyar. Szegény László Gyula bátyánk is csak igen félénken, de annál alaposabban körüljárva e kérdéseket mert egyáltalán kérdéseket megfogalmazni az "akadémiai" állásponttal szemben.>>Anonymus világosan megírja, hogy ungar-hungarus nevet itt, már magyar földön kapta Álmos és népe, tehát nem magukkal hozott név volt, azaz más szóval: itt telepedtek rá a hungarusok-ungarok földjére.”…”De nem szabad elfeledkezni arról, hogy krónikáink hol így, hol amúgy, de egyöntetűen vallják, hogy Árpád hadai az ősi földet foglalták vissza örökség jogán. Ebből talán arra következtethetünk, hogy Hunor és Magyar-történet valójában ott keletkezett valahol a Meótisz körül, amelyben az üldözés lejátszódik, és a kettészakadt nép másik ága hajtotta végre a “magyarok második bejövetelé” –t, azaz a “második honfoglalás”-t.<< (László Gyula: A kettős honfoglalás Bp.-Dabas 1978, 134.old.)²⁹ László Gyula bátyánk csak nem tudta élve megérni, hogy a régészeti leletekkel és más írott korabeli dokumentumokra hivatkozott álláspontját a labanclelkű történelem ítészek elfogadják. Hiába idézte a Tarih-i Üngürüszt és hiába más dokumentumokat is sok történész, mert népünk jelenlétéről 895 előtt több száz évvel a Kárpát- medencében a csalhatatlan “tudományosság” jegyében író, nyilatkozó tankönyvkiadó potentátok még mindig Hunfalvy ígéit zengik. Aki nem tetszik az előbb említett fúrcsamagyaroknak, az szerintük nincs is, nem is vesznek tudomást róla. Ennek ékes példája maga a Millenniumi Magyar Történelem sorozatban megjelentetett Anonymus: A magyarok cselekedetei és Kézai Simon: A magyarok cselekedetei című kiadványok lábjegyzetekkel és magyarázatokkal való ellátása. Hiába keresnénk ugyanis László Gyula, Sebestyén László, Szabó Károly , Szádeczky Lajos stb. nevét a hivatkozott történészek között. Érdemes egy pár szót idézni Geönczeöl Gyula a Tarih-i Üngürüsz ( A magyarok története) Cleveland, Ohio 1988. május kiadásához írott előszavából: “Az Akadémia eme fura gyülekezete ugyanis nem tudta eldönteni, hogy a pesti kézirat és az isztambuli egyezik-e. És ez a legjobb bizonyíték arra nézve is, hogy nem az zavarta őket, hogy a pesti kéziratot lefordítjuk – elolvasni persze ők sem tudták -, hanem az, hogy meg voltak rémülve annak puszta gondolatától is, hogy egy ilyen ősi irat tartalma a magyar nép kezébe kerül, annak mindennapi olvasmányos Bibliájává válik, írók, művészek gyönyörködjenek benne, kutassuk, stb. Ráadásul Budenz József, az ő Nagy Haynauista Szentjük eredetileg zárolta az anyagot.”(Mahmud Terdzsuman: Magyarország története. Tarih-i Üngürüsz vagy Üngürüsz története. Clivland, Ohio, 1988, 71. Old)³⁰ A törököktől megszerzett magyar krónika körüli botrányos hallgatás is ékes bizonyítéka a magyarellenes történelmi szemléletnek, hiszen ebben is olyan tények vannak leírva, amelyek semmisé tennék az "akadémikus" felfogást. "Mivelhogy Kaba [Csaba] vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse-pártiaké [frankok, germánok] lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt [Aladár] illette volna, ezért őt {kárpótlásul} Erdel tartománya bánjává nevezték ki. Abban az időben az ő népét Szikulinak hívták” (Mahmud T.:Tarih-i Ü…,160 old.) ³¹

Ugyancsak a Tarih-i Üngürüszben olvashatunk érdekes feljegyzést Erdélyre és a székelységre vonatkozóan Nagy Lajos királyunk idejéből. “Mint ahogy előbb már elbeszéltük, Erdelben volt egy törzs, mely szikuli néven volt ismeretes. Ezenközben azonban Ladiszlaus bán is eltávozott a világból. Ő volt az, aki a királyi koronát makacskodott visszaadni. Neki maradt egy fia, akit szintén erdeli bánná nevezetek ki. Amikor Karolusz király meghalt, és fia, Ludovikusz lett a király, az Erdel tartományában élő szikuli törzs nem akarta őt elismerni királynak, megmakacsolták magukat, és fellázadtak. Ez a törzs a királynak volt adófizetője.”(Tarih-i Ü.: i.m., 334-337. old.) ³²

László Gyula felfogásával rokonítható Györffy György felfogása is ami a székelyek eredetkérdését illeti, hiszen ő is azt vallja, hogy a hunok, az avarok és a magyarok, de a székelyek is egy tőről fakadnak. Nem csak Györffy György, hanem nagyon sokan ismertették a székelység nemzetségi szervezeteit, mely szerint a székelyek is hat nemből és egyenként négy ágból álló nemzetségi szervezetet hoztak létre, ugyanúgy, mint az oguz törzsszervezet. A székely nemek és ágak nevei pedig egyértelműen bizonyítják, hogy a székelység nyelve emberemlékezet óta magyar volt. Az eddig ismert nemeket alábbiak szerint nevezték: Halom, Örlec, Jenő, Meggyes, Adorján, Ábrahám. Maros szék fenti hat neme ágainak nevei pedig az alábbiak voltak: György, Péter, Halond, Náznán, Bud, Szovát, Seprőd, Ecken, Szomorú, Új-ág, Boroszló, Balázsi, Meggyes, Dudar, Kürt, Gyaros, Telegd, Pozson, Vácmán, Vaja, Nagy, Gyerő, Új-ág és Karácson. Sajnos csak Maros szék leírásán kívül csak töredékesen ismeretes Kézdi szék, Sepsi szék és Aranyosszék néhány nem és ágneve, a többségét azonban nem ismerjük.

A hunok birodalmának összeomlása után alig száz évvel – 558-ban - egy újabb hun, vagy magyar nép tűnik fel a Kárpát-medencében avar, vár hun, várkun néven, ahol 804.-ig erős államot hoznak létre. Életmódjuk, viseletük, harcmodoruk hasonlatos kisebb eltérésekkel a hunokéhoz. A korabeli krónikák ezért őket gyakran hunoknak nevezik, de van olyan írás is, mely ungroknak, unoguroknak nevezi. Sebestyén László 37 olyan korabeli forráshelyet sorol fel, melyek mind hunoknak tartják az avarokat. A magyar “akadémikus” történelemfelfogás ezekről nem akar tudomást venni. Ami nem illeszthető be a gyéren lakott, vagy a szlávok által lakott Kárpát-medence képbe ezek a “tudósok” egyszerűen nem létező dokumentumnak, vagy koholmánynak tartják, hiszen szerintük az avarok teljesen eltűnnek a frankok által rájuk mért megsemmisítő vereség után. Sebestyén László vitairatából, de a korabeli leírások alapján is a megsemmisítő vereség leírásakor pontosítják azt a területet, ameddig Kis Pipin csapatai elűzik az avarokat, ez pedig a Tisza vonala. Ebből mindjárt az is következik, hogy a Tiszán-túli avarokat a frankok nem semmisítették meg. Nem véletlen az sem, hogy krónikaíróink Bihar tájékán csatlakoztatják a honvisszafoglaló magyarokhoz a székelyeket. A hivatalos történészi sugallattal ellentétben, azonban a Dunántúlon sem tűnnek el teljesen az avarok. Jelenlétüket azért is el kellene hinni, mert az avarok ellenségei állítják. Az Einhard-i Annalesekben az olvasható a 805. év eseményei között: “Kevéssel ezután a Capcan, a hunok fejedelme népétől kényszerítve, megjelent (Aachenben) a császár előtt és kérte, hogy Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell) közt, mivel eddigi földjein a szlávok betörései miatt nem maradhat, adjon neki szállásbirtokot" (Sebestyén László: Kézai Simon védelmében, Nap Kiadó, 1997,60. old.)³³ Később azt olvashatjuk, hogy 811-ben Nagy Károly seregei egyharmadát a gyűlölködő avarok és szlávok ellen menesztette. A frankoknak behódolt avarok vezére Kanizauki tudun meg is jelenik a császár udvarában. Avarokról lehet olvasni 819-ben, amikor résztvesznek Alsó-Pannónia kormányzójának, Lindevitnek a lázadásában. Az avarok követeket küldenek 822-ben az aix-la-chapelle-i országgyűlésre, majd ugyanebben az évben a frankfurti gyűlésre. Az ún. Verduni szerződés 843-ban szintén említi az avarokat. A salzburgi egyházi kancellária 871-ben feljegyezte, hogy “az avarok még mindig bírják a császártól kapott szállásbirtokot” (Sebestyén L.: i.m., 61. old.)^34. Lazius XVI. századi osztrák szerző egy 1000-ben írt forrás alapján azt írja, hogy “903-ban az avarok elhagyták a kereszténységet és a magyarok pogány vallására tértek.” (Sebestyén L.: i.m. 61 old)³⁵ Sebestyén László szenvedélyes vitairatából csak néhány adatot emeltünk ki, csak azért, hogy rámutassunk arra, hogy mennyire tarthatatlan a haynauista lelkületű Hunfalvy és követőinek álláspontja. Hunfalvy szerint “a híres népnek hosszú uralkodásából egy kengyelvasnál s két-három agynál egyéb nem maradt reánk”(Sebestyén L.: i.m.:55. old. és Hunfalvy Pál: Magyarország ethnográfiája, Bp. 1876)³⁶ , mely állítás még az ő idejében sem volt igaz, azóta pedig számtalan régészeti lelet cáfolja a magyarellenes próféta zagyva mondatát. Annak ellenére, hogy László Gyula régész professzor és követői számtalan avar sírt tártak fel, ahol a honfoglaló magyarok és az avarok közös temetői jelentős régészeti kincset tartalmaznak, melyek bizonyítják az avarság jelenlétét a honfoglaláskor, mégis ezek mellet az eredmények mellett is mély hallgatással sompolyog el az “akadémikus” tudományosság. Szegény László Gyula bátyánk nem érhette meg a 2000. évet, amikor a felgyorsult autópálya építési programnak köszönhetően rengeteg régészeti lelet feltárására került sor, melyek mind bizonyítják az avarok jelenlétét a honfoglaláskori Magyarországon. Az avarok – hunok – honfoglaláskori jelenléte benne van saját krónikáinkban is, amint már előbb is olvashattuk, Kézai Simon pedig meg is magyarázza, hogy miért nem használták a hun nevet és miért vették fel a székely nevet. Az avarok sóvidéki jelenlétére utal a Firtos vára melletti aranypénz lelet is, mivel a pénzek dátuma szerint az is behatárolható, hogy a 650-es évek tájékán rejthették el. Firtos vára közelében 1831-ben hatalmas kincsre bukkantak egy kikorhadt fa gyökerének kiszántása után. Az aranypénzeket 650 körül rejthették el, ez a dátum azért valószínűsíthető, hiszen az érmek közül egy sem régebbi ennél az évszámnál és tudjuk azt is, hogy 677-ben a griffes-indás diszítőmotívumoktól ismert onogurnak vagy avarnak is nevezett nép ekkor vonult be a Kárpát-medencébe. Felsősófalva határában a Róka lik melletti részen is találtak Orbán Balázs leírása szerint régi pénzeket és egyéb régiségeket, de a pénzek kibocsátási idejét és helyét sajnos nem jegyezték fel, de lehetséges, hogy itt is egy avar település létezett. E helyen sajnos még mindig nem végeztek tudományos jellegű ásatásokat, ami talán pontosabb választ adhatna a feltett kérdésekre. Az avarnak nevezett magyar jellegű nép (székelyek ?) megérte a magyar honfoglalást és talán épp az a magyarázata a krónikák mély hallgatásának, amikor Székelyföld "elfoglalásáról" kellene szó legyen.

A székelyeket az árpádházi királyaink krónikásai is emlegetik, mindig valamilyen háborúval kapcsolatosan, hiszen a székelység erejére szüksége volt a magyar királyoknak. Kézai például II. András királyunkkal kapcsolatosan az alábbiakat írja: “Ez után András, a nagyhatalmú és híres király uralkodott. Ő ellátogatott a Szentföldre is, ahol a keresztény hercegek egyöntetűen vezérré választották, s a magyarokkal és a székelyekkel megfutamította a babiloni szultán seregét."(Kézai S.: i.m., 117. old.)³⁷ Jellemző a millenniumi könyvkiadó rosszmájú megjegyzésére, hogy a lábjegyzetben az eseményhez azt a mondatot fűzi, hogy a székelyek szentföldi hadjáratban való résztvételéről csak Kézai tud. II. András keresztes hadjárata 1217-1218 között volt, de miért ne tudhatná 60-70 év múlva Kézai Simon IV. László magyar király krónikása 1282-ben, hogy Magyarországról kik vettek részt II. András királyunk szentföldi hadjáratban. Ezt követően egyre gyakrabban olvashatunk székely őseinkről.

A hun, avar, magyar jogfolytonosság zsigeri ellenzői a kommunista időszak történészei, akik közül ékes példaként lehet említeni a Köpeczi Béla által vezetett történészcsapatot, akik a Kádár János által fémjelzett “puha” diktatúra utolsó éveiben Erdély története című három kötetes munkájukban (Akadémiai Kiadó, Budapest 1988) a kommunista történetírás ködösítő, félremagyarázó és magyarellenes jellegének diploma munkáját készítik el. Annak ellenére, hogy e szerkesztő-történész csapat nagyon sok érdekes és értékes adatra felhívja a figyelmet, de munkájuk során lépten nyomon kiütközik a magyarellenesség, hiszen mély hallgatással mennek el László Gyula régészeti bizonyítékokkal alátámasztott felvetései mellett, vagy Moravcsik Gyula bizánci krónikaírókra való hivatkozásai mellett, akik tudvalévő, hogy egyenlőségjelet tettek a hunok, avarok és magyarok (turkok) között. Amikor e szerzőcsapat a Kárpát-medencében több, mint 300 évig jelen lévő avarokról csak fele akkora terjedelemben tud értekezni, mint a harmad annyi időt itt töltő gepida népességről, az avarok tevékenységéről szóló dokumentumokról, illetve a régészeti hagyatékukról szándékosan csak keveset mondanak el, ezt a történészi hozzáállást nem lehet a véletlen termékének tekinteni. E történészek mélyen hallgatnak a nagyszentmiklósi kincsről, mintha kötelező lenne az avar és magyar folytonosság régészeti hagyatékkal való alátámasztásának elhallgatása. Mivel magyarázható egyébként az a fajta álláspontjuk, hogy a régészetileg nem “látható” szláv népességnél, - mivel alig van régészeti bizonyíték a szlávok teljes Kárpát-medencét betöltő jelenlétére - , hogy ilyenkor azon nyomban avar divatot átvevő szlávokról beszélnek, az avar népességet Kis Pipin győzelme után pedig nem létezőknek tekintik, és mintha egy teljes Kárpát medencét betöltő avar népesség egy súlyos katonai vereséget követően egyszerre eltűnne, ami avar nyom mégis van – amit kényszeredetten elismernek -, azok avar divat szerint öltözködő szlávok. A tények elhallgatásának szándékossága azonnal kiütközik, ha az avarok 800 körüli teljes eltűnését nem cáfolnák a már előbb említett dokumentumok.

Nem sokan idézik a történészek közül Küküllei János Krónikáját Nagy Lajos Királyról, pedig ebben is szépen le van írva, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a székelyek a haza védelmében. Küküllei a tatárok elleni hadjáratról ezt írja: “Ugyancsak, mikor a tatárok hadi népe Magyarország ellen dühöngve az erdélyi rész határvidékeit és a székelyeket már több ízben is megtámadta, a király egy serény és harcias férfiút, Lack fia András erdélyi vajdát küldte a tatárok ellen a székely nemesek és erős hadinép élén. Ezek erőszakosan behatoltak arra a földre, ahol a tatárok laktak, és amikor Athlamos nevű fejedelmük vezetése alatt nagy tatár sereg vonult ki ellenük a harcmezőre, leverték a szembeszegülőket, fejedelmüket lefejezték, és sok zászlót és tatár foglyot küldtek a király felségének Visegrádra. Ezután is a székelyek gyakran megrohanták a tatárokat, és nagy zsákmánnyal tértek vissza hazájukba. Aki életben maradtak a tatárok közül, azok a távol fekvő tengerparti részekre menekültek.” (Magyar Történelmi Szöveggyűjtemény, Budapest, 1998, 78. old.)³⁸ Nagy Lajos király 1368-ban " a havasalföldi területeket, amelyek a szent koronának voltak alávetve, szintén személyesen támadta meg Bulgária felől. Másrészt meg a Székelyföld felől erős hadsereggel, Erdély nemeseivel és a székelyekkel oda indította Miklós erdélyi vajdát Móric fia Simonnal és más nemes lovagokkal együtt Havasalföld vajdája, a királyi felség ellen fellázadt Lajk ellen, hogy támadják meg a mondott vidéket." (M.T.Sz., i. m. 58. Old)³⁹

Az osztrák abszolutizmus magyarellenes, elnyomó politikájának egyeneságú örökösei a kommunista időszak történészei, akik annyira jól beágyazták magukat a tankönyvkiadásba is és ezáltal a közvéleményformálásba, hogy több évvel a rendszerváltás után is az általuk írt könyvekből kell tanuljanak a magyar fiatalok. A kommunista időszak történészei amikor elhallgatják a székelyek történelmével kapcsolatos ismereteket, ezzel egyidőben mindig igyekeznek kisebbíteni a magyarság szerepét is. Ezek közül a könyvek közül megemlíthetem, a Walter Mária által írt és először 1987-ben kiadott a középiskolák II. osztálya számára szánt “tankönyvet”, melyet a “nemzeti tankönyvkiadó” 1994-ben újra kiad. E tankönyv 127. oldalán Mátyás király híres fekete seregéről ezt lehet olvasni és sajnos ezt kell tanulják a fiatalok: “A sereg magvát cseh, német és lengyel zsoldosok alkották. Természetesen találunk benne magyarokat és a törökök elől menekülő délszlávokat, románokat is. A zsoldosok száma háború idején 8 ezer gyalogosra és 20 ezer lovasra emelkedett.” Szegény gyerekeink és szegény magyarok, sajnos még mindig azok kapnak pénzt Magyarországon a tankönyvkiadásért, akik a magyarok szerepét a történelemben mindig csak elferdítik, meghamisítják és a rég megszűnt idegen elnyomást szolgálják. Hogyan tudott volna szegény Mátyás király 28 ezer katonával egyszerre több irányban is sikeres háborút megvívni. Bizonyára Walter Mária és a könyvét elbíráló híres történészcsapat is olvashatta Julier Ferenc Magyar hadvezérek című könyvét, hiszen már 1930-ban kiadták, mégis mintha nem ismernék Julier kutatásainak eredményeit, vagy ha ismerik, nem akarják, hogy a magyar fiatalok is megismerjék. Hiszen Julier Ferenc Mátyás király hadseregéről az alábbiakat írta: “Mátyás hadainak erejéről meglehetősen pontos adataink vannak. Tudjuk például, hogy 1464-ben zsoldosokban 5000 gyalogost és 2000 lovast állított ki, míg ugyanekkor a magyar zászlósurak a hadsereghez 12.000 lovast szolgáltattak. Velence követének 1479-ben kormányához írt jelentése a hadsereg hatalmas növekedéséről számol be. E szerint Mátyásnak a török ellen alkalmazható hada 163.000 főre rugott. Ez a hatalmas sereg a szárazföldi és vízi haderőre tagozódott. Az előbbinek létszáma 148.000 fő volt s ebből a “fekete sereg” cseh, morva és sziléziai zsoldosa 16.000 fő, magyar és székely zsoldos 46.000 fő (és pedig 10.000 magyar nehéz lovas, 16.000 könnyű székely lovas – lándzsával, paizzsal és kézi íjjal -, 4000 nehéz magyar és 16.000 könnyű székely gyalogos), bandérium 12.000 fő és 70.000 főnyi havasalföldi és moldvai hűbéres had. Az utóbbiak nélkül tehát a magyar hadsereg több mint 70.000 főt, túlnyomórészt zsoldost tett ki.” (Julier ferenc: Magyar hadvezérek, Aqua Kiadó, Bp,1992, -először 1930,- 100. Old.)⁴⁰Az első kérdés mindjárt az, hogy waltermáriák ha elolvasták Julier könyvét, miért nem cáfolják az adatait. Ha hallgatnak róla, bizonyára az adatok valós tényeken alapulnak. Talány azonban, hogy honnan veszik Mátyás seregének 28.000 főt számláló adatát, hiszen csak a magyarok és székelyek száma 58.000 fő, melyből 46.000 zsoldos és 12.000 a nemesi lovasbandérium. Természetesen waltermáriák számára a fekete sereg magvát a cseh, német és lengyel zsoldosok alkották, azt a tényt, hogy az előbbiek számánál csak a székelyek is jóval többen voltak a seregében, szinte kötelező módon el kell hallgatni. A székelyek jelenlétéről még csak említés sincs a "tankönyvben”, hiszen a 32.000 székely katona jelenléte valamiért zavarja a nemzeti tudatot elferdítő “nevelőket”, míg a hadiflottával együttműködő és Julier adatai szerinti 5000 rác természetesen szerepel a tankönyvben, de természetesen a korszerű szocialista szóhasználattal "délszláv" néven.

Magyarország több, mint 500 éven keresztül Európa nagyhatalma volt, de azt a tényt is valamilyen megmagyarázhatatlan okból a magukat magyar történészeknek hirdetők és ezt elhitetők még mindig elhallgatják, ezért is igyekeznek Mátyás királlyal kapcsolatos adatokat is szelektíven értelmezni és tudni. Pedig még a Mohácsi vész utáni Európában is tudták, hogy milyen szerepet töltött be a magyarság, elég legyen csak Martinus Zeiler: A magyar királyság leírása, 1664-ben kiadott könyvéből (Babits kiadó, Szekszárd 1997) érdemes egy-két mondatot idézni: “ A magyar királyság a régi időkben igen nagy kiterjedésű volt, a Fekete-tengertől Ausztriáig, Lengyelországtól az Adria-tengerig terjedt, és több királyságot tartott uralma alatt.” “A többi királyságról és fejedelemségről ezúttal nem beszélve, példaként a szomszédos magyar királyság szolgálhat, amely hajdan oly nagy, hatalmas és erős volt, hogy más népek megrémültek tőle, s kevés hozzá hasonló volt a nap alatt.” (Martinus Zeiler: A magyar királyság leírása, Babits kiadó, Szekszárd, 1997, 10. és 14. old)⁴¹

Kemény cáfolata a waltermáriák maszatoló szemléltének az egyik legnagyobb magyar király , a kolozsvári születésű Mátyás levele is, melyet éppen a hadakozás közben írt a király, melyben megerősíti a székelyek adómentességét, de benne van szó szerint az is, hogy mennyire szerette Mátyás a székelyeket és ők is mennyire ragaszkodtak királyukhoz. Mátyás híres fekete seregének zömét is a székelyek alkották, hiszen a kiváló államfői tulajdonságokkal rendelkező uralkodó felismerte a székely haderő fontosságát, mert nem csak ütőképes volt, de ami ugyanilyen fontossággal bírt, hogy más nem magyar zsoldosokhoz viszonyítva sokkal megbízhatóbb volt. Mátyás leveléből kitűnik, hogy mennyire tudatában volt annak, hogy csak a sajátos székely szabadságjogok biztosításával tudja megőrizni az ország hadi erejének megőrzése szempontjából oly fontos székely haderő ütőképességét. Benkő József Kolozsváron 1806-ban “Az Erdélyországi nemes székely nemzetnek képe “ című könyvében közli Mátyás király oklevelét. Az oklevél szövege a Benkő által magyarra fordított változatban a következőképpen szól:

“Tulajdon parancsolatja Ő királyi uraságának Mátyás Magyar, Cseh (és a többi) Országoknak királya, Méray Magyar Balázs Erdély Országunk Vajdájának, a Székelyek ispánjának ő hívségének, és az ő alattvalóinak a mi kegyelmünket ajánljuk. Sajnosan sokan panaszkodnak mi előttünk a mi Udvarhely és Maros Székekből való Lovas és Gyalog Katonáink, aki ezen Táborunkban jelen vagynak miképpen az ő tulajdon Nemzetekből való Fő Rendek közül némelyek bizonyos pénzbeli fizetésre őket kényszeríteni próbálnak, és miképpen ez által az ő három részre osztott Nemzeteket megrontani kívánnák. Minthogy pedig az mi legfőbb királyi gondunk és igyekezetünk az volna, hogy mindnyájan azok, akik a mi Királyi megmaradásunkat és előmenetelünket eszközlik, mi tőlünk az ő hozzájuk való hívségeknek méltó jutalmát vegyék. Annak okáért méltó tekintetben vévén az ők és az egész Székely Nemzetnek mi hozzánk való nagy hívségét és hadakozó mindenkori különös készségét, hívségeteknek parancsoljuk ezen Királyi Parancsolatunk által legkeményebben, hogy vévén ezen Rendeletünket, azonnal minden halasztás nélkül e dolgot megorvosolják és kiváltképpen a mi az elsőt illeti, minthogy a mi hív Székelyeink sem mi nékünk magunknak, sem pedig mi embereinknek semmi-némű adózással eleitől fogva nem tartoznak, hanem önként való jóakaratjukból a mi és más jövendő Királyok Lakodalmára és Szülöttyüknek örvendetes tiszteletére, úgy szintén az ő tőlük mi hozzánk és mi tőlünk ő hozzájuk való Követségekre a magok jövedelméből igazságos mérték szerint (a mint ezt a mi más kegyelmes és már Privilégium formájában nékik kiadott Levelünkből bőven megérthetitek) valamit ajánlani kívánnának. Annak okáért minden húzásvonásokat, az egész nép közt leendő kihirdetés által oltalmazzátok, úgy annyira, hogy ha mégis találkoznának némelyek, akik ellenkezőt cselekedni merészelnének, mindjárt az ő bevett szokások szerint minden javaiktól megfosztassanak. A mi illeti a másodikat, azonnal megvizsgálván általában az egész Székely Lovasságot, őket az Őseiktől maradott állapotjuk szerint különös Laistromba vegyenek, akik az ő maradandó különbségek végett Ló főknek fognak neveztetni. A Gyalogokat hasonlóan más Laistromba fogjátok jegyezni, amit nemkülönben senki a Főbbek közül becsületének örökös elvesztése alatt ne merészeljen megváltoztatni, és ezek, sem pedig más rendbeliek közül senki a mostani és jövendőbeli Erdélyországunk vajdáinak és Székelyek Ispánjának hírek nélkül feljebb való rendbe, ha csak három annyi földdel és jószággal a mennyi egy maga rendin való Katonának vagyon, bírni meg nem próbáltatik, fel ne vétessenek. Mely tiáltalatok elkészítendő Laistromot nekünk felküldeni és ezen Parancsolatunkat megolvasván a panaszkodó feleknek vissza adni kötelességeteknek lenni ismerjétek.. Különben sem cselekedvén.

Kelt Modra Várát vívó táborunkban 1473 esztendő Karácsony Havának 9-ik napján, Magyarországi 16-ik és Csehországi Királyságunknak 5-ik esztendejében.” (Benkő József: Az Erdélyországi nemes székely nemzet képe, Kolozsvár, 1806.)⁴²

Mátyás király 1473-ban a háború kellős közepében írt levele ékes bizonyítéka, a király és a székelység közötti nagyon szoros érzelmi kapcsolatnak, továbbá, annak hogy a székelyek már nagyon rég óta hűséges és nélkülözhetetlen harcosai a Mátyásnak. Mátyás király szavai több mint jó ötszáz évvel később is jól eső érzéssel töltik el az olvasót, aki székely, hiszen a király szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy a székelyek mennyire megbízhatóak és a hadakozásban igen csak jártas katonái voltak a királynak. Mátyás fontosnak tartotta a székely haderő ütőképességének megőrzését, mely haderőt a háborúskodások alatt oly fontosnak tartott, hogy megerősítette az összes székelység sok évszázados adófizetési mentességét biztosító privilégiumot.

A székelység kiváltságos helyzetét annak köszönhette, hogy súlyos véráldozatokat hozott a magyar haza védelmében. Oly annyira nyilvánvaló volt a székelység sajátos helyzete, hogy ez megjelenik az országos törvényekben is. Werbőczi István az 1500-as évek elején magyarországi jogszokásokból összegyűjtött törvénykönyve, mely Tripartitum néven ismert, az alábbiakat tartalmazza: “Sunt praeterea Transylvanis in partibus Scythuli, nobiles privilegiati, ab Schytico populo, in primo eorum ingressu in Pannononiam propagati, quos nos corrupto quodam vocabulo Siculos appellamus;" vagyis magyarul :" Vannak azonkivűl az erdélyi részekben schytulok, kiváltságos nemesek; kik a scytha néptől, ennek Pannoniába lett első bejövetelkor származtak és kiket mi rontott szóval siculoknak, magyarul székelyeknek nevezünk; teljesen különböző törvénnyel és szokással élők, a hadi dolgokban nagyon jártasok;”(Werbőczi István: Tripartitum, a dicsőséges magyar királyság szokásjogának hármaskönyve, Téka könyvkiadó, Bp. 1990. 485 old.)⁴³

A székely társadalom korai tükrét ismerhetnők meg Mátyás király által elrendelt összeírásból, melyre a parancsot szintén a Modra vára vívása közben adott ki.

Sajnos a Mátyás király által elrendelt katonai összeírás – lustra – mind a mai napig nem került elő, az is lehet, hogy a sok háború miatt meg is semmisült, pedig nagyon fontos kordokumentum volna, melynek alapján meg lehetne állapítani név szerint, hogy a XV. században kik lakták Székelyföldet, így ezen belül a sóvidéki Sófalvát is.

A későbbi magyar királyok és az erdélyi fejedelmek zöme is igyekezett megvédeni a székely szabadságjogokat a feudális oligarchákkal szemben, hiszen nekik is ugyancsak fontos volt a megbízható székely haderő. Ezek közül megemlíthetjük II. Ulászló magyar királyt is, akihez panaszkodnak a szabadságjogaikban megtámadott székelyek és közöttük Sófalva lakói is. Épp egy ilyen oklevélben történik először dokumentálható említés a településről. […]

[ Felsősófalva és a székely Sóvidék ] [ Felsősófalva lakossága ] [ Sóvidékiek táncáról ] [ Só és történelem ] [ Székely Mózes erdélyi fejedelemről ] [ A sófalvi sóbánya helyzete... ] [ A sófalvi solymárok ] [ Az I. és II. világháború veszteségei ] [ Egyház, templom és hitvilág ] [ A sófalvi leletekről ] [ Az előrehaladás egyéb lehetőségei ] [ Ki tudja merre... ]