|
|
|
                  
Utoljára frissítve |
Ha vissza tekintünk az elmúlt századokra, megállapíthatjuk, hogy Sóvidék népe átélt békésebb és virágzóbb időszakokat is, de összességében azt kell mondanunk, hogy a sóvidéki embereket, mint általában a székelyek többségét is gyakrabban sújtotta a nehézség, a küszködés és a sanyarú sors, mint a világ békésebb tájain élő embereket. A sóvidéki ember, azonban az akaratosabb fajtából van faragva, csakúgy, mint Tamási Áron székelyeinek többsége, ezért is adja egyik könyvének cím gyanánt azt, hogy "akaratos népség". Az akaratosság mellett természetesen jelen volt a sóvidéki emberben az évődő, viccelődő karakter is. Szintén Tamásit érdemes példaként felhozni a sóvidéki ember sajátos furfangos megjelenítésére, hiszen ha beleolvasunk a Sóvidéki társasjáték című elbeszélésbe, nem lehet nem észrevenni azt az egészséges, szellemileg rendkívüli világot, ami a sóvidéki emberekben jelen volt még a XX. század első felében is. Keveset írtam a XX. századról, pedig lett volna mit, hiszen szüleim és nagyszüleim elbeszélése alapján is szinte minden lényegesebb történésről tudok. Talán éppen ezért is hagytam, hogy a feltárható de eddig szinte ismeretlen Sófalvával igyekezzek alaposabban megismertetni az olvasót. […] A II. világháború utáni csodálatos 1956-os forradalmunkról azonban szólnom kell néhány szót, hiszen sokan nem ismerik, hogy e forradalomnak van egy sófalvi hőse is. Budapesten 1956 októberében a szovjet hadsereg támadása után a magyarság foggal körömmel igyekezett megvédeni hazáját, de a sokszoros túlerő és a reménytelen küzdelem ellenére is több, mint két hétig kemény harcok voltak az országban. A budapesti harcok alatt Sófalvi Albert, vagy másképpen Péter Albert - ahogyan a sófalvi ragadványnevet használták -, fegyverrel a kézben keményen harcolt a hazánkat támadó szovjet hadsereg ellen. Egy Budapesten élő, de sófalvi származású földink mesélte, hogy Sófalvi Albert olyan nagy kitartással vett részt a harcokban, hogy ideje sem volt enni sem. Vassné Marika néni mesélte, hogy Sófalvi Albert arra kérte, hogy legyen szíves adjon egy kis ételt és vizet, mert három napja egyáltalán nem volt ideje enni, hiszen csak folyamatosan lőtték az ellenséget. Sófalvi Albert élve szabadult meg a borzalmas harcokból, majd kényszerűen Kanadába kellett emigráljon, hogy életét mentse. A sófalvi székelyek olyan csillagfények a Hadak Útján, hogy bizony a legutóbbi időkig minden csepp vérükkel és töretlen hittel gerinchajlongás nélkül, ha kellett a saját vérükkel pecsételték meg magyar népünkhöz való ragaszkodásukat. Nem azt akarom mondani, hogy közülünk nem voltak gyengék vagy félénkek is, de a többség olyan példát mutatott az emberségnek és a magyarságnak, amelyet csak folytatni lehet. Ezért is gondolok arra, hogy minden riasztó népességfogyási jelenség és elöregedés ellenére sóvidéki székely népünk még Főnix madárként még feltámadhat, ha van merészségünk és hitünk. Optimista akarok lenni azonban, mert hiszem, hogy még lesz jövője a székely Sóvidéknek és kell legyen jövője Erdélynek is, hiszen ilyen gyönyörű tájat Isten elleni vétek lenne, ha veszni hagynánk. "Jó a só; de ha só megízetlenül, mivel sózzák meg?" (Lukács evangéliuma 14.34) Ne hagyjuk, hogy ízét elveszíthesse a Sóvidék! Hinni kell abban, hogy a sok kilátástalannak tűnő próbálkozás után újból gyökeret verhet a reménység, a lelki, szellemi, demográfiai és anyagi hullámvölgyek után a sóvidéki székelyek is a gyarapodás útjára léphetnek. Még 1954-ben is 37 magyar gyerek született, akiket érdemes névszerint is felsorolni: Csernát Magdolna, Csernát Mária, Deák Margit, Fábián Erzsébet, Fülöp Ágnes, Györfi Rebeka, Kacsó Jolán, Kálmán Róza, Kis Rozália, Kovács Katalin, Lukács Rebeka, Oláh Ilka, Sófalvi Anna, Szász Róza, Vágási Gizella és Veress Margit a lányok közül. A fiuk közül pedig még többen születtek: Deák Dénes, Engi Sándor, Fábián Albert, Fábián Zsigmond, Fábián Sándor, Fülöp Sándor, Kacsó Vencel, Kibédi Sándor, Kis T. Dezső, Lukács Sándor, Maruzsán Sándor, Nyágrus András, Oláh István, Palkó Márton, Palkó Károly, Parajdi Sándor, Soós Károly, Sófalvi Zoltán, Szabó Dénes, Szekeres (Lukács) Sándor és Tóth Mózes. Nemrég tehát szinte két osztályt kellett indítani, hiszen egy osztályba már alig fértek el a gyerekek. Reméljük, remélnünk kell, hogy a jövőben ehhez hasonló gyereklétzsam jelenik meg évente a falunkban és akkor a min településünket sem fogja elsodorni az élet. Hinni kell abban, hogy megtelik az óvoda és az iskola összes tanterme és a templom karzata székely gyerekekkel, mert csak úgy léphetünk egy fejlettebb világba, ha a fiatalok zsibongása fölveri a falu csöndjét. Ne feledjétek, hogy "ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó aztán semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek." (Máté evangéliuma 5.13) Református magyarként hittel hiszem, hogy "ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?", tehát bizonyára senki, csak hinni kell. Hiszem, hogy a Székely-Sóvidéket meg lehet tartani annak, ami azzá teszi, hogy a fejlett világban, az Európai Unió egységesülő világában is következetesen megmaradhat magyarnak. Erdély minden népének egy boldogabb jövő reménye csillanhat fel abban az esetben, ha az egységesülő Európában kölcsönösen tisztelni tudja a magyar, a román, a német, a cigány, a zsidó, az ukrán és a többi nép, hiszen az egykori tündérkert népei ha egymásra találhatnának, egy szorgos építkező és egymást tisztelő világban, akkor ezek az emberek Kelet Svájcává varázsolhatják e gyönyörű világot. "Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg. Jó a só: de ha só ízét veszti, mivel adtok ízt neki? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással." (Márk evangéliuma 9.49-50) |
|
|
|
