Harangszó száll,
Alkony ül.
Csend lesz.
Újra csend.
Mint ott fönn a magasban ma
Hol ember nem vala
Rabson vára az, hová szívem úgy eped.
Rabbá váltam –
Elvarázsolt e kis hegysziget.

Tengernyi erdő
Meg egy kis hegysziget
Hallgat, mint a beteg madár
Nem szól, nem kiabál, hogy itt vagyok.
Nem dicsekszik,
Mint a büszke páva.
Csak hallgat.
Titkos csendet szorít magába.

Szomorúan látva, hogy száz meg száz magyar ember hagyja el az országot, ezt a csodálatos, legelőkkel, magas bércekkel és hepe-hupás dombokkal teli hont. De bebarangolva az idegen országot, megméretkezve a hatalmas akadályokkal, az elfáradt ember szíve felsóhajt és utoléri a szenvedélyes honvágy.

Az édes szülőföld hívja, csalogatja ; ”Gyere, gyere már eltévedt bárány!” Sokan meghallják ezt. Mások még megforgatják a tört a szívben, sarkon fordulnak és "Jó napot!"

Néhányan befogadják a hívást és újra visszatérnek a meleg otthonba, ahol kitart kezekkel várják. A megkövült szív megtörik és elindul az elfeledett tájak felfedezésére. Bebarangolva a Székelyföldet egy különleges helyre érkezik, Hargita megyébe, az ősidők óta ismert Korondra. Az ember nyelve valósággal megtörik. "Mily jó újra itt lenni! Erdély tiszta és friss levegőjét beszippantani és feltelni erővel!”. Ezt csak ő tudja megadni -az itteni-itthoni táj. Majd megtisztult lélekkel körbejárni a terebélyes fákat, megtekinteni az öreg hegyeket, hallgatni a madarak énekét. A szív megtelik csupa örömmel. Majd mesélni kezd a táj, elkeseredetten nézi testéből kiszakadt embereket:

-Tudod-e milyen nehéz nekem? Szívem hasad meg, malomkő nyomja, tör hatol közepébe. Olyan a sorsom, mint egy anyának, kinek karjába haldokló fia hever.

Végignézni ezt a tragédiát, nem könnyű. De a vígjáték sem hiányzik, mert újabb ember jön megvigasztalni az itt maradtakat – új zsengéje a halhatatlan Népnek.

Egy meleg nyári napon, csapatommal együtt elhatároztuk, hogy Hargita megye jeles községére Korondra látogatunk. Ez a szép nagy magyar-székely falu úgy a belföldi, mint a külföldi emberek számára ismeretes , mivel, hogy az itteni emberek fő foglalkozása a fazekasság és a fafaragás. Az általuk elkészített tárgyakat általában a fő út mellé rakják ki kisebb sátor formában árulás céljából.

E mesterségek nagyon régiek és bár a világ modernizálódik, a kerámiából vagy agyagból készült korondi fazekak és edények még mindig nagyon keresettek.

Egy idősebb korondi bácsitól érdeklődtünk, hogy milyen is volt a régi időkben a fazekasság és milyen napjainkban.

- Ha megkérném szépen beszélne egy kicsit a családjáról, és arról, hogy hogyan ismerkedett és, hogy mi okból tetszett meg önnek ez a szakma?

- Hát, édesapámnak kevés birtoka volt. Haton voltunk testvérek, így gondolhatod, hogy volt sok éhes száj amit etetni. Amikor csak ideje engedte, fazekakkal, hogy pénzt szerezhessen. Nem volt valami profi ebben a szakmában, de a kisebb fazekakat, mint például a puliszkafőző fazekat, mosdótálat, lugasfazekat, kupásfazekat virágcserepet, és más apró edényeket ő is tudott készíteni.

Édesapám nem pénzért árulta edényeit hanem gabonáért, mert abban az időben erre sokkal nagyobb szükség volt.

- És hogyan jutottak hozzá az anyaghoz?

- Az anyaghoz abban az időben elég nehéz volt hozzájutni ,főleg ha az embernek pénze sem volt. Az édesapám, legtöbbszőr lopta az anyagot, és ehez mi gyerekek is hozzá kellett segítenünk. Ha a féldesurak elfogtak, hogy hír nélkül agyagot, akkor az agyagot vissza kellett töltenünk és büntetésből a tetejét meg kellett hintenünk jó érett istálló trágyával.

- Mi volt az ami megszeretette önnel ezt a mesterséget?

- Nem is tudom, talán a véremben van mint a legtöbb korondinak. De azt hiszem, hogy ami igazából megragadott engem az a szépség, a változatosság a formaság és a hagyomány megőrzése volt.

- Mi a különbség a mai és a régebbi fazekasság között?

- Hát sok különbség nincs talán csak az, hogy ma már sokkal könnyebb az edények elkészítése, és lassan - lassan a motívumok is kezdenek megváltozni.

- Önnek van műhelye?

- Van egy kisebb műhelyem, ahol nagyon nyugodtan tudok dolgozni, és örülök, hogy ezt megvalósíthattam az életben.

- Hogyan készülnek a fazekak?

- Először is a falu nyugati határán található Szakadát patak bal partján, található palát kiszedjük, ezt megőröljük, meggyúrjuk, megfazekaljuk fazekalógépben és megformáljuk. 1, 2 napot szárítjuk majd ráfessük a motívumokat és megint száradni hagyjuk.

- Itt Korondon mindenki a saját készítményét árulja?

- Hát nem éppen mindenki de a nagy része igen. Aki pedig nem az felvásárolja és így árulja.

- A külföldről vagy más városból érkezők most is nagy érdeklődéssel vannak a fazekak iránt mint régen vagy inkább a modernebb tárgyak keltik fel érdeklődéseiket?

- Hát aki idejön az azért jön, hogy a falu hagyományait és hagyományos mesterségeit megismerje és leginkább ilyen tárgyakat visznek emlékül, de olyanok is vannak, akiket a más tájakról behozott tárgyak érdeklik.

- Köszönöm szépen , hogy felvilágosított a korondi életről. Köszönöm a fáradságát, és további jó napot kívánok!

KOZMA ÁGNES

A korondiak különleges képességei

Ó, hát nem csodálatos, hogy a népeknek, sőt falvaknak a világon van valami különleges sajátossága, képessége!

A korondiak nagy tehetsége a fazekasmesterség. Ez náluk valóságos művészet, amely apáról fiúra száll.

Az is csodálatra méltó dolog, hogy egy egyszerű anyagból, az agyagból vázák, hamuzók, cserepek készülnek rajta gyönyörű magyar népi mintákkal. Ilyen például a madár vagy a tulipán meg a különböző formájú virágok és levelek. A legelőbb megformált majd kiégetett agyagedényt nagy türelemmel kell megfesteni, anélkül, hogy a festék elfolyjon. Gyakran tátott szájjal figyeljük, amint egy korondi öreg nénike is oly pontosan megrajzolja és kifesti a mintákat.

Azonban eddig a falubeliek egyetlen képességét említettük. Gondoljunk csak Székelyföldre gyönyörű kapuira, a székely kapukra. Hányszor elgyönyörködünk, vagy megakad a tekintetünk egy-egy ház székely kapuján a gyönyörű faragásaival.

Vagyis korondiak faragásaiban, sőt kosárfonásban is jártasak. Sokan a két kezük munkájából élnek,és valóban, a sok munkától való türelem rózsát terem .Az elkészült termékeket a falu boltjaiban árusítják. Sokszor a kirándulók, turisták kérdezősködnek e tudomány felől és csodálják az ügyes korondiakat.

Reméljük továbbra is beavatják ivadékaikat e mesterségekbe és szorgalmukkal, kézügyességükkel, nagy-nagy türelmükkel még sokra vihetik.

Szép napos délelőttön,
Ereszkedtünk le a völgyön:
Patak csordult el mellettünk,
Gyere Bori, énekeljünk!

Hangunk bejárta a mezőt,
Dombot, hegyet, kerekerdőt.
Másztunk-másztunk felfelé,
Fel, fel a sziklák felé.

Bori szépen fennakadt,
A tiszteletes úr lemaradt.
De erőt vett rajtunk az akarat
S elhangzott a szavalat.

Az elárvult őzike

Az erdő mély,
Rejtett zugában
Egy őzanya fekszik
Fiatal gidájával.
Az anya hirtelen felállt,
Gidája követte példáját
S izgatottan vizsgálták
A fuvallatok üzenetét.
Majd mindketten megindultak,
A rét felé
A harmatos fűszálak
Kifogyhatatlan édenkertje felé.
Az őz kiért
Az erdő szélére
Majd kilépett
A veszélyek szigetére.
Fülelt. Szimatolt.
Vadász szagát nem érezte,
Léptei neszét nem hallotta,
Bíztatóan őzikéjét hívta.
Szájuk a harmatos füvet ízlelte,
Friss erecske vizét itta.
Karcsú testük a hajnalban felüdült,
Vidáman ugrándoztak.
Enyhe morajlás:
Az ember közeleg.
Az anya kicsinyéhez rohan,
Puskadörrenés -
Felszökken a levegőbe:
- Végzetes lövés.
A kisőz nagy barna
Szemei megteltek könnyel
Az anyjára nézett
És fájdalmas szívvel felnyögött.
Visszhangozták az erdők,
mezők, havasok ,
Hallották daliás szarvasok,
Apró őzgidák
És boldog őzanyák.
Aztán az erdőre tekintett
Az édes otthonra
A bölcs fák rejtekére
Az övéire.
Lassan megindult
Az erdő felé
Anya nélkül, magányosan
Immár elvesztette
Legféltettebb kincsét
Folyton "kiabálja":
Anya, anya!

Fönn a magasban

Napsütötte dombok között, kanyargós utak vezetnek felfelé Rapsonné várához.

Erdők ezrei vesznek körül, mint egy nagy óceán, s egyetlen bérc emelkedik ki, a hegycsúcs, a végső pontunk. A várhoz vezető meredek hegyoldal szinte meg mászhatatlan. Az elszáradt falevelek lábaink alól mindegyre elfutottak, mintha akadályozni szeretnének minket. Egyszerűen vigyázott a csúcsra, hogy megmaradjon a tisztasága, hogy ne érjen mindenki oda. Ne zsongják azt a drága, hegyet. De a kilátás meg a kívánság új erőt adott nekik akárhányszor elestünk újra felkeltünk s tovább indultunk.

Mikor felérünk csodálatos kép terült elénk. Völgyes erdők puszta lankák apró csörgedező patakok. Mintha alattvalónk lett volna minden. Úgy hódoltak a táji seregek. Erdők, a hatalmas félelmetes erdő most úgy megalázkodott, most az egyszer éreztem úgy, hogy én vagyok a szépség ura minden gyönyörű tájé hegyé. Szabad vagyok mint a madár, mely a honba mindig visszajön. Az lesz az én otthonom a mennyei hon. Erdőnőtte dombok fölött egy szikla csúcson egy hegyromon.

De eljött az utolsó perc; indulni kellene, de oly nehéz elválni e tájtól. Miért kell elválni mindig attól akit szeretek?

Fájó szívvel búcsúszóval indultam lefelé. A völgy aljában még utolsó pillantást vetek e büszke hegyre, egy utolsó csókot küldök fölfelé majd nehéz szívvel bús fejjel tovább indultam utamon.

Reggel. Napfelkelte vörös fénye betölti a tájat, vérszínűre festi a világon felszálló ködpárát. A napsütötte bércek ezüstösen verik vissza a napfényt.

A menedékház még csak most kezd nyüzsögni. Az ajtók kinyílnak és kilenc tüdő szívja be a csípős hajnali levegőt. Pár óra múlva huszonkét kiránduló indul útnak, türelmetlenül, hogy már láthassák Rapsonné várát. A hegyekről visszaverődik dalunk, és az emberek már egykedvűséggel mormogják magukban: "Már megint ezek a turisták..."

Hosszú gyaloglás következik, de négyen jól tartjuk magunkat. Egy kis gyalogtúra meg se' kottyan. Aztán elszakadok a négy diákból és egy tanárból álló csoporttól. Valamivel később már az egész csapat, szerénytelen személyemet is beleértve, nekivágtunk, hogy elcucókázzunk a hegyhez. A hangulat páratlan volt...

Aztán megérkeztünk. A szánk tátva maradt. Az egykori lovagvár, melyben boszorkányok és megszállott kincskeresők tanyáztak, most éles falaival büszkén magasodott fölénk.

Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Valami borzongás, ünnepélyesség és tisztelet az elődök iránt, ugyanakkor éreztem, hogy a vár valahogy hozzám tartozik. Mindnyájan elhatároztuk, hogy megmásszuk a hegyet, akár az életünk árán is. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtük a mászást. Végül, úgy ahogy, sikerült, habár mire felértünk, százszor is meguntuk az életünket. Miután megpihentünk, nekifogtunk a szavalatoknak, mondáknak. Ezek is többé-kevésbé sikerültek. Végül a Tiszteletes Úr beszélni kezdett a megszállott kincskeresőről, aki hosszú ideig élt a vár közelében, kincseket keresve szakadatlanul. Aztán beszélt a rablólovagok koráról. Végül elindultunk lefele. Ez egypár nadrágfékkel sikerült is, a Tiszteletes Úr az autójával hazaszállította a csapat nagy részét, de négy diák, magamat is beleértve, inkább a gyalogtúra páratlan élményét választottuk. Így hát Simon tanár úr vezetésével megindultunk hazafele.

Parajdról, a kirándulás méltó befejezéseképpen szekéren döcögtünk haza, útközben énekelve, hogy néhány lakos és turista azt gondolta, hogy elvesztettük a józan eszünket. S akkor, a szekéren eszembe ötlött valami. Az, hogy amit a kincskereső negyven évig keresett, azt mi megleltük. A vár kincsét. Azt, hogy együtt jól éreztük magunkat.