A nők kibeszélik, a férfiak nem rinyálnak

Többek között ezek a kérdések vetődtek fel az Egerszegi Pszicho Estek rendezvénysorozat legutóbbi összejövetelén, melynek vendége Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, író volt. A hospice –és gyásztanácsadó trénerrel Nagy Réka klinikai szakpszichológus beszélgetett, a családokban előforduló krízisekről és azok feldolgozásáról.

Gyászkultúráról és veszteségekről a Pszicho Esten

Magát a veszteséget nehéz definiálni, és nem mindig egy múltban lezajlott negatív eseményt értünk alatta. A szakember szerint ugyanis azt a jövő dönti el, hogy egy traumatikus eseménynek később lesz –e valamiféle pozitív hozadéka. A tréner (személyes élményein keresztül is) úgy látja, hogy bár a veszteségeket kétségkívül nem lehet letagadni, elbagatellizálni, azért minden rossz dolognak lehet pozitív, személyiségformáló hatása. Ő például jelenlegi szakmáját egy rákbetegségnek köszönheti. A kórházi ágyon fekve határozta ugyanis el, hogy ha meggyógyul, akkor karitatív munkát vállal a Hospice Alapítványnál, és haldoklók mellett végez majd önkéntes munkát. Singer Magdolna 40 éves volt ekkor, s a betegség az életét változtatta meg, hiszen a gyógyulást követően végezte el a gyásztanácsadó tanfolyamot. Bármilyen hihetetlen, de a rákra egyfajta ajándékként tekint. Hiszi, hogy bármilyen életkorban újra lehet kezdeni mindent, bele lehet vágni valami addig eltérő dologba, tevékenységbe. (Ő például betegségét megelőzően 15 évig kirakatrendező volt.)

Singer Magdolna és Nagy Réka a gyászkultúráról beszélgetett

Tíz évig tevékenykedett haldoklók mellett, a mai napig aktív gyászterapeuta, 17 könyvet írt, ezenkívül a válás feldolgozásával kapcsolatban is tart tréningeket; volt férjével. Ez utóbbi azt is jelzi, hogy létezik „jó válás” is (ő kétszer is elvált), vagyis amikor az egykori házastársak emberi/szülői kapcsolata megmarad. Ami a gyerekeknek is könnyebbséget jelent. Azt tapasztalja ugyanis, hogy nem önmagában a válás viseli meg a gyerekeket, hanem annak körülményei; a háborúskodás, vagdalkozás, elidegenedés. Ha a szülők normálisan tudják mindezt kezelni, és ha a távollévő szülő szeretetteljes kapcsolatot alakít ki, akkor a gyerekek el tudják fogadni az új helyzetet. Bár a bölcsődés, óvodás kor a legnehezebb, hiszen a kisgyermekeknek még nincsenek „megküzdési” módszereik a traumák feldolgozására. Mágikus gondolkodásuk miatt pedig sokszor azt érzik, hogy „rosszasságukkal” maguk okozták a bajt (rossz voltam, ezért elment…) A beszélgetés, játék, rajzolás sokat segíthet, adott esetben pedig érdemes szakemberhez fordulni.

A traumák feldolgozása – nemcsak halálesetnél, hanem válásnál és minden komolyabb veszteségnél – gyászfolyamatnak tekinthető. A terapeuta szerint súlyosságtól és a személyiségünktől függően 1-4 év a feldolgozási idő. A korábbi elméletekkel ellentétben ez a folyamat nem szakaszokra oszlik, hanem sokkal inkább egy dinamikus rendszer, melynek két fókusza van. Az egyik, amikor a gyászoló magára a veszteségre fókuszál, a másik, amikor már a veszteség következményeire is; vagyis az élet –és a szerepek átstrukturálódására. Az teljesen normális, ha egy ideig valaki a két fókuszpont között arányosan ingázik.

Persze a nők, férfiak és gyerekek mindezt máshogy viselik, és a feldolgozás egyénenként is változik. A tapasztalatok alapján a tréner azt mondja, hogy a nők az érzelmek nagymesterei, jobban meg tudnak küzdeni a veszteségekkel. Jobban kommunikálnak róla és jobban kifejezik a fájdalmat. A férfiak esetében – nem meglepő módon – még mindig tartja magát a „fiúk nem sírnak” nézet. Vagyis egy férfi nem „rinyálhat”, hiszen hogy néz az ki. Gyászfolyamat alatt például sokkal inkább gyalogolnak – legalábbis ez derül ki a terapeuta egyik interjúkötetéből. Bár, maga az interjúztatás sem volt egyszerű, hiszen a férfiak nehezen nyílnak meg. A gyerekekkel kapcsolatban a szakember elárulta: nem jó, ha a család mindenáron kímélni akarja őket a gyász során. Hagyni kell, hogy ők is átéljék a veszteséget, ezért soha ne titkolózzunk előttük.

Singer Magdolna úgy látja, hogy Magyarország gyászkultúrája nem túl jó. Túlságosan a külsőségek uralják azt. Márpedig nem az határozza meg, hogy mi van a szívünkben, hogy mennyire hangosan sírunk a temetésen, vagy a tragédiák után mikor tudunk először nevetni. Sajnos gyakran a közösségnek akarunk megfelelni a viselkedésünkkel, ami nem jó. Inkább saját magunkra célszerű figyelni.

A gyászfolyamatban előbb-utóbb eljön az elengedés, ami egy szimbolikus köteléket jelent; a szeretet, öröm és hála érzése váltja fel a gyászt. Ez elhozza a megnyugvást is.