Egy mesés család

Minden, amit meg tudunk magunk csinálni, függetlenséget ad

Csupán csak jó sok munka, kitartás, kézügyesség, és a természetes a dolgok szeretete kellett hozzá, hogy ez az évek alatt napi rutinná vált a Bödén élő családnál. 

- Nem kértünk minősítést, ezért gyapjú feldolgozó házi iparosoknak nevezném magunkat. Először mindent a saját tapasztalataim rögös hosszú útján tanultam meg, később jónéhány tanfolyamon is részt vettem. Fonallá vagy nemezzé alakítjuk a gyapjút, mely a saját birkáinktól származik. Kézzel mosom, az általam készített eszközökkel fésülöm vagy kártolom, magam festem, az ehhez szükséges növényeket közösen termesztjük a kertünkben. A lányok fonják a fonalat. 

- Hogyan kezdődött?

- A nemezelés régi kedvencem. Ez később magával hozta a gyapjú feldolgozás tudományát és az ehhez kapcsolódó famunkákat. Az egész valójában egy balesettel kezdődött, ami miatt itthon kellett tartózkodnom. Gondoltam belekezdek valamibe. A gyapjú akkor éppen nem kellett senkinek. Itt állt zsákszám. Aztán elkezdtem mosni, kézzel, próbáltam kifésülni, ami több napos munka. Szerencsével egy kiló gyapjúból lesz fél kiló fonal, ha kisebb a szerencse, kevesebb fonal marad. De nekünk csak kis tétel kellett, saját használati tárgyak elkészítéséhez – mondja Rózsa Péter szerető családja körében. 

- A festés mesterévé hogyan vált?

- Könyvekből tanultam az alapokat. Aztán jött a sok-sok kísérletezgetés. Valójában ez egy végtelen történet. Minél kevesebb vegyi anyaggal, minél tartósabb színezés létrehozása, lehetőleg általunk termesztett vagy gyűjtött növények felhasználásával. Ehhez már kémiai ismeretekre is szert kellet tenni. Elkezdi az ember, kísérletezget, mindenki azt mondja rá nem normális, aztán végül sikerül. Volt olyan mag, amit a Kertészeti Egyetemtől tudtunk csak beszerezni. Kaptunk 20 magot, elkerítve elültettük, aztán a birka leette. A másik növényt 3 évig kellett pátyolgatni, mire lett belőle valami. Arra is volt példa, hogy a hegyen termesztett, festéshez szánt növényeket jóhiszeműen lekaszálta a szomszéd. Vagy éppen ráborították a téli tüzelő szállítmányt. 

- Szóval nem egyszerű. A lányok hogyan kaptak kedvet?

- Kiskorukban a nemezelést ők is szerették, de aztán annyira nem érdeklődtek a szövés-fonás iránt. Aztán gondoltam, nehogy az történjen velük, mint az én generációmmal, hogy elveszik a felmenők tudása érdeklődés hiányában. Ezért egy kis apai ráhatással odaültettem őket a rokka mellé. A budapesti Mesterségek Ünnepét nagyon szerették, amikor nézelődni mentünk. Motiváló volt a lehetőség, hogy a zalai szövő-fonó szakkör tagjaiként egy hétig ott lehetnek. Aztán ők is megszerették és ma már ők is tanítják a kézműves alapokat az ovisoknak – meséli a középiskolás Veronikáról és Sáráról az apa. 

- Ritka szép látvány, ahogy egymás mellett szorgoskodnak a lányok a rokkáknál, amit az apuka készített. Az anyuka hogyan kapcsolódik ehhez a körhöz?

- Az én nagypapám kosárfonó volt, tőle láttam mire képesek az ügyes kezek. Én szociális területen dolgozom és a munkámban jól tudom használni, hogy elvégeztem a népi játszóházvezető tanfolyamot. A lányokkal pedig Gébártra szoktunk járni anya-gyermek kézműves szakkörbe, ahol sokféle technikával megismerkedtünk. Nekem leginkább a csuhé a kedvencem – mondja Krisztina. 

- Nagyon szépek az Önök által készített munkák, alapanyagok, olyan békés-meghitté teszi az egész házat.

- Lehet anélkül élni, hogy magamnak elkészítsem a finom, meleg sapkát, zoknit, a biztonságos és tartós edényfogót, az izületeket is karbantartó takarót, vagy éppen készítsek vagy megjavítsak egy-egy rokkát. De minden, amit meg tudunk magunk csinálni, függetlenséget ad. Ruha vagy élelmiszer, segít a magunk lábán állni. Magabiztosságot ad. Most már a lányok is elfogadják ezt a dolgot, érzik, hogy tudnak valamit, amit a többség nem. Pihentető közös tevékenysége ez a családnak, amivel előállítjuk magunknak, ami éppen kell.