Egy pillanatban elmesélni mindent

 Mészi ’60 – születésnapi tárlat és beszélgetés

Mészáros T. László (Fotó: Kovács Viktória)

- Pár hónapja egy tudósításban fotográfusként említettelek, később kijavítottál, hogy fotóriporter vagy. Képeidet nézve, mégiscsak többnek tűnik mindez a fotóriporteri munkánál.

- Lehet, de a fotóművész, vagy fotográfus „titulust” valahogy mégsem szeretem. Egyrészt, mert manapság a Facebook és az Instagram korszakában már nagyon sokan nevezik magukat annak, sokszor indokolatlanul. Másrészt meg azért, mert fotóriporteri végzettségem van. Erről tudok papírt felmutatni. Ezenkívül – bár régóta nem dolgozom újságnál – még mindig az alkalmazott fotográfia áll hozzám közel. Vagyis kiadványokban gondolkodom. Úgy próbálok képeket készíteni, hogy azokat később sokféle módon és formában lehessen felhasználni. Gondolok itt például albumokra, naptárakra, vagy akár képeslapokra. Szóval inkább azt mondanám, hogy olyan fotóriporter vagyok, aki kedveli a sokszínűséget, szeret kísérletezni és többféle műfajt, stílust kipróbálni.

A kiállítás enteriőrje (Fotó: Mészáros T. László)

- Például a filmezést…

- Az volt az első szerelem, előbb érdekelt, mint a fotózás! A Zrínyi-gimnáziumba jártam, ahol akkoriban népművelő fakultáció indult, nagyon komoly tanárokkal: többük a szombathelyi főiskoláról érkezett. Rendszeresen látogattuk az akkori Ifjúsági és Úttörőház (későbbi MMIK) rendezvényeit, ahol amatőrfilm-klub is működött. Így kerültem kapcsolatba tizenötéves koromban a filmezéssel és Lackner Lászlóval, aki a klubot vezette. Neki nagyon sokat köszönhetek. 16 évesen el is készítettem az első animációs filmemet. Hogy végül mégsem erre a pályára mentem, az részben azért volt, mert érettségi után egyből az MMIK-ba kerültem dekoratőrnek. Majd közönségszervezéssel, filmezéssel és fotózással is foglalkoztam ott, hiszen „házon belül” volt lehetőség műhelymunkára, laborálásra. Zóka Gyula, id. Balaicz Zoltán és Szabó Imre jóvoltából működött egy Stúdió Dokumentációs Központ, ahol szintén sokat tanultam.

- Akkor a fotó és a film párhuzamosan futott az első években?

- Igen, és tulajdonképpen most is így van. Sőt, a jövőben szeretnék kicsit többet foglalkozni az animációs filmekkel, illetve pályázatokon részt venni mind fotókkal, mind pedig kisfilmekkel. Tavaly felvételt nyertem a Magyar Fotóművészek Világszövetségébe, tavalyelőtt pedig a Magyar Alkotóművészek Nonprofit Kft-be, ezekkel a tagságokkal a pályázatokon való aktívabb szereplés is együtt jár. Visszatérve a korai évekre: ma már viccesnek tűnik, de fiatalon kicsit lenéztem a fotózást a filmhez képest. Mondván, a fotó, az csak „áll”. Persze aztán rájöttem, hogy pont az adja az értékét, hogy abban az egy pillanatban kell mindent elmesélni, amikor lenyomod a gombot! Sokaktól tanulhattam akkoriban, viszont úgy érzem, hogy a filmezés terén kicsit mentor nélkül maradtam. (Pedig még mozigépész végzettséget is szereztem!) Talán ezért is került egyre inkább a fényképezés előtérbe. Így nyertem aztán felvételt a Zalai Hírlaphoz. 1986-87-ben pedig a MUOSZ fotóriporteri képzésére jártam Budapestre.

- A napilapos évek után a városháza fotósa lettél, majd különféle képes albumok, könyvsorozatok, naptárak, társasjátékok jelentek meg fotóiddal, többnyire saját ötlet alapján és saját szerkesztésben. Szinte nincs olyan megye, vagy tájegység, ahol ne jártál volna. Melyik téma áll hozzád a legközelebb? Milyen az igazi „Mészis” fotó?

- Ez nehéz kérdés! Valóban rengeteg helyen fotóztam, még határainkon túl is. Száztíz kiadványom jelent meg, és majdnem ötvennek vagyok a társszerzője. Az egyik kedvencem a Szerelmem… sorozat, ami megyék, városok épített- vagy természeti örökségét mutatja be. Ott nem volt kötelező semmi, az került a könyvbe, ami nekem kedves az adott megyéből. Táj, épület vagy egy bogár, teljesen mindegy. Alapvetően mindenevő vagyok, sokféle stílus és téma vonz. A lényeg a vizuális élmény, és a humor. Utóbbi különösen fontos. Most amit nagyon szeretek, és úgy látom, hogy a közönség is, az a Házőrző című macskás képem: ül a cica a kerítésen, a „harapós kutya” tábla felett. De az is érdekel, ha például kicsit grafikai irányba mozdul el a kép, vagy ha csak a mozdulatok dominálnak.

Házőrző

- Negyven év „terméséből” mennyire volt nehéz összerakni a keszthelyi kiállítást?

- Hú, nagyon! Közel 3 millió digitális felvételem van. Első körben 2000-et válogattam ki. Takács Kata, a kiállítás rendezője aztán segített szűkíteni a kört. Rajta kívül a Zala Hírlap archívumának munkatársa, Nagy Betti volt segítségemre, aki a régebbi fotóim között igyekezett rendet tenni. A kiállításra körülbelül 120 fotó került ki, nem számoltam meg pontosan.

- Az életed és életműved jó része Zalaegerszeghez köt. Miért nem itt nyílt meg a születésnapi tárlat?

- Már vártam ezt a kérdést! A Balatoni Múzeum kiállítóterét korábban kinéztem, tulajdonképpen oda álmodtam meg ezt a kiállítást. Tényleg annyira sokszínű az anyag, és méretét tekintve is változatos, hogy Zalaegerszegen nem is találtam volna alkalmas teret. Főleg, hogy a karikatúráimat egy egybefüggő körpanorámás „sátorban” helyeztük el. Ezenkívül grafikák, könyvek, társasjátékok is helyet kaptak. Persze nem kizárt, hogy később a kiállítás egy része Zalaegerszegen is bemutatásra kerül.

- A tárlat az analóg korszaktól egészen napjainkig, vagyis a digitális technika koráig kalauzolja el a látogatót. Fotósként mennyire viselt meg a digitális átállás? Sokaknak nem volt könnyű megszokni az újfajta technikát.

- Szerencsére ezzel nem volt gondom! Az elsők között álltam át a digitális fényképezésre. Nekem könnyebbség volt. Még az analóg korszakban, a megyei napilapnál 100-150 fotó volt a havi norma. Egy-egy megjelent kép után pedig nyolc negatívkockát fizetett a cég. Vagyis nem lehetett akármennyi képet „lőni”, mert akkor ráfizetett az ember. Persze én mindig túllőttem. A digitális technikánál nincs ilyen. Mondjuk, ehhez meg számítógépet kellett venni. De hosszú távon akkor is kifizetődőbb, egyszerűbb, gyorsabb, szóval nekem nincs bajom a digitális korszakkal.

- Milyen érzés most egyben látni ezt a sokféleséget?

- Kicsit furcsa. Szép volt ez a negyven év, de időnként gyötrelmes is. Mindenért magamnak kellett megküzdenem. De semmi nem volt hiábavaló. Úgy érzem, hogy sokan nem látják egyben a munkásságom. Még a családom sem, és néha én magam sem. Talán ez is a kiállítás egyik célja: rendszerezni és bemutatni azokat a dolgokat, amikre büszke vagyok.