Audiovizuális koncertszínház Pilinszky műveiből

Kocka-élmény és figyelem önéletrajz

Rendezői instrukció, vagy afféle „használati utasítás”? Talán mindegy, minek nevezzük. A lényeg, hogy rávilágít az általános nézői attitűdre; ha színházról, filmről, vagy irodalmi műről van szó, elvárjuk, hogy annak jól értelmezhető, lineáris cselekménye, története legyen. Vagy ha össze is kuszálódnak a szálak menet közben, legalább a végére szülessen valamiféle megoldás, feloldás.

Jelenet az előadásból

Rossz hírem van: végtelenül unalmas és silány lenne a művészet, ha mindig csak egy jól meghatározott idősíkon mozgó sztorit mesélne el, és ha mindig mindenre lenne kész válasz. Az izgalom és a szépség sokszor épp a megfejthetetlenségben, a bizonytalanságban rejlik. Abban, ha túllépünk a hétköznapi kereteken, és egy magasabb dimenzióban próbálunk közelíteni a Lét kérdései felé. Mondjuk szövegek, képek, hangok és az ezek nyomán megjelenő érzetek alapján. Nagyjából erre utalt az a bizonyos nyitó mondat, ami mintegy felkészítette a nézőt az ezt követő beavatásra. Sőt, az estnek volt egy megelőző, ráhangolódást segítő szakasza is: előzenekarként a Platon Karataev duó lépett fel. Monoton, mantra-szerű dalaikkal („maradj, ha idáig eljöttél, siet ki gyorsabb az erdőnél”) szinte meditatív állapotba „ringatták” a hallgatóságot. Kár, hogy utána nem egyből az előadás, hanem szünet következett.

Vecsei H. Miklós színész, rendező és a Qjúb csapata (Hegedűs Bori-ének, Mihalik Ábel-dob, Frimmel Jakab-billentyű, elektronika, Paczári Viktor-basszusgitár, Ratkóczi Huba-szólógitár) nemcsak konkrét cselekményt nem hozott Zalaegerszegre, hanem jól meghatározható műfajt sem. Koncertszínház ez, de még véletlen sem rockszínház. Irodalmi est, de lényegesen több mint egy felolvasószínház, vagy egy akusztikus gitárral, netán zongorával kísért verses produkció. Még az sem teljesen igaz, hogy Pilinszky János és Csoóri Sándor költők műveit „rockosították”. Inkább egy progresszív, alternatív, audiovizuális „szertartásról” van szó, ahol a kiválasztott verseket erős fényjáték, a háttérben futó változatos animáció (grafika, fotó, videórészlet), valamint rock-, és részben elektronikus zene kíséri. Sőt nem is igazán kíséri, mert mindez együtt ad egy komplex és expresszív egységet.

A cím némileg megtévesztő, hiszen az előadás során senki nem bont szét semmilyen kockát; legalábbis a fizikai térben nem. A Qjúb-produkció gondolata és „A kocka kibontása” elnevezés Pilinszky egyik filozófiai eszmefuttatásán alapszik. A költő szerint, ha elénk kerül egy kocka, arról csak sejthetjük, hogy kocka, mert nem látjuk minden oldalát. Mindig van ugyanis egy pontja, mely takarásban marad. A teljes kockát akkor ismerhetjük meg, ha kiterítjük, így viszont már keresztet formáz.

A Qjúb csapata

A kocka-hasonlat még a lélekvándorlás kérdését is boncolgatja, hiszen a kockát sem látjuk minden oldaláról (minden létében), ám az mégis valóságos. „Az egyszeri lét olyan gazdag, hogy ehhez viszonyítva egy végtelen lélekvándorlás csak ennek a végtelen gazdagságnak egy ábrázoló geometriává való lefokozása” – olvasható a költő önéletrajzi művében. A keresztet formáló, kibontott kocka ugyanakkor a megváltás szimbólumaként is értelmezhető Pilinszkynél. Annál is inkább, mert költészetére az úgynevezett evangéliumi esztétika, vallásos metafizika volt jellemző, amit mély katolicizmusa inspirált. Mindezek értelmezéséhez egy saját rendszert, szellemiséget alkotott. 

Ehhez igazodik Vecseiék színpadi produkciója, mely a szakralitás és beavatás, a filozófia és a metafizika, valamit a geometriai ábrázolás metszéspontjain mozog. Változatos művészi eszközökkel fejezve ki a tudatosan egymásra épített Pilinszky (kisebb részben Csoóri) versek, és a költő önéletrajzi írásainak főbb kérdéseit. Ami pedig nem más, minthogy mit veszünk észre a világból? Az előadásnak többek között azért nincs konkrét cselekménye, mert Pilinszky nem annak alapján beszéli el életét, hogy mi történt vele, hanem hogy mikor, mi keltette fel az érdeklődését. Mit vett észre a körülöttünk zajló dolgokból. („Az én önéletrajzom, a figyelem önéletrajza.”)

Apropó figyelem: a másfél órás előadás komoly nézői koncentrációt igényel. Zeneisége és vizualitása ellenére ugyanis erősen szövegcentrikus. Az összhatás (a látvány a Kiégő Izzók társulat munkáját dicséri) azonban valóban kiemeli a nézőt a hétköznapok fogságából, hogy egy magasabb szellemi szférába nyerhessen betekintést. Összekötve a jelen emberét a múltban élt író gondolatiságával. A születés, halál, újjászületés kérdése (körforgása) persze mindvégig jelen van. Pilinszky Tiltott csillagon című versétől kezdve, az Apokrif-ig. („Mert elhagyatnak akkor mindenek…” – szólal meg végül saját hangján a költő).

Ennél teljesebb kocka (és kibontás)-élmény talán csak az lehetett volna a közönség számára, ha az animáció nemcsak a színpad, hanem a nézőtér falait is betölti. Akkor alkotó, előadó és befogadó tényleg teljesen eggyé válhatott volna a metafizikai térben.