Jimi, az örökmozgó

In memoriam Boncz Barnabás (1947–2011)

Komolyan és hivatalosan így szól a szomorú hír, de Boncz Jimire inkább máshogy illendő emlékezni.
– Szevasz Zsenge!
– Szia Jimi bácsi!
– Bácsi ám a tudod ki..?!

Tudom! Nem az a típus vagy, aki csak úgy egyszerűen bácsi lesz. Nem visz rá a bohém lélek. Persze a megszólított nők sem mindig zsengekorúak már, de ezt az apró figyelmességbe csomagolt kis tréfát mindenki értette és szerette. Furcsa ez a hirtelen jött múlt idő, mert még itt és most látunk.

Már kora reggel jössz át lendületesen a Kosztolányi téren, himbálózik a táska az oldaladon, s befordulsz a művészbejáró felé. Pedig már évek óta nyugdíjas vagy, de nem bírod abbahagyni. Meg is őrülnél. Inkább szerkeszted tovább a kiadványokat, rendezed a kiállításokat, fontos színházi dokumentumokat adsz át a levéltárnak, állandó tárlatot szervezel Németh Jánosnak, és folyamatosan külföldre utazol a helyi művészek képeivel.

Örökmozgó vagy! Ezért is akartunk kilométer-számlálós cipőt venni neked tinédzser koromban, az egyik barátnőmmel. Szélsebesen vágtattál ki a színház főbejáratán, át a téren, majd a zebra előtt hirtelen a homlokodra csaptál, megfordultál, s ugyanezzel a lendülettel visszarobogtál az épületbe. Vihogtunk. Vajon hányadszor jöttél ki és mentél be aznap ugyanígy az ajtón? 1989 lehetett.

Az iram azóta se változott, és az elintéznivaló sem lett kevesebb. Szinte nem volt olyan hónap, hogy ne álltál volna elő valami új ötlettel, hírrel. Amihez persze mindig volt legalább két jó sztorid is. Ha pedig információra volt szükségünk, bármikor elértünk. „Kéne egy fotó az előadásról.” „Hívd fel a Jimit!” „Mikor lesz a kiállítás; miért nem küldik már a meghívót; hányan utaznak Krosnóba; nem tudom a művész telefonszámát.” „Hívd fel a Jimit!”

Amikor Hota (Orbán Sándor zeneszerző) halála után beszélgettünk, azt mondtad róla, hogy „csuda egy figura volt”. Hát, Te is! Mert csak kevesen tudnak a stresszelésből, a derűből, a lazaságból és a komoly munkából ilyen harmóniát teremteni.

Szerintem most is csak elutaztál valami nagy és örökkévaló kiállítást rendezni, amilyent csak egy hozzád hasonló örökmozgó menedzselhet. Láttam is, ahogy elindultál az autó felé, oldaladon himbálózott a táska, s beszállás előtt még hátrafordultál, és széles vigyorral azt mondtad: „Kézi csókolom!”