A gerinc adja a gesztust

Fischer Györggyel készülő kiállítása előtt

A bemutató előtt néhány nappal műtermében beszélgettünk, ahol már az asztalon sorakoztak a kiállítótérbe készülő figurák. Gyorsan kiderült: a kerek idomot ábrázoló plasztika egy spanyolországi utazás után született. A mediterrán „hangulat" szobrot kívánt.

– A pénteki kiállításnak nincs különösebb apropója, amolyan vegyes bemutató lesz; régi és új alkotásokkal. Inkább a látványhoz gyűjtöm most össze a szobrokat. Olyan darabokat szeretnék összerendezni, amik erősítik egymást. Ezenkívül a rajzaim is a falakra kerülnek.

– A tárlatot a zalaegerszegi születésű, egykori Fischer-tanítvány, Drabik István szobrászművész nyitja meg, aki március 15-e alkalmából Munkácsy-díjat kapott. Milyen érzés, hogy már a tanítványok is magas kitüntetésben részesülnek?
– Ebből is látszik, hogy öregszem. Persze jó érzés, büszke vagyok rá. Mostanában már kevesebbet találkozunk Drabikkal, de még mindig jókat tudunk beszélgetni a szobrászat jelenéről, lényegéről.

– És milyen a szobrászat magyarországi jelene? Lehet konkrétan 'magyarországi szobrászatról' beszélni?
– Nagyon heterogén műfajról van szó, s folyamatosan tágul is. Új anyagok jelentek meg, új térformálási módozatok kerültek elő.

– Pedig a szobrászatot még ma is sokan „klasszikus" műfajnak tartják. Miben érhetők tetten ezek az újítások?
– Megjelent az installáció, mint műfaj, ami így már nemcsak kiegészítése, hanem szerves része az alkotásnak. A hagyományos anyagokon kívül pedig kedvelt lett a beton, a műanyag és néhány fém, például a króm és az acél.

– Mégis ragaszkodsz a bronzhoz.
– Egy ősi anyag. És nem feltétlenül akarok aktuális lenni. De most találtam valami érdekeset Bécsben. Egy pillanat, előkeresem… ez az!

– Mi ez, egy rózsaszín hungarocelldarab?!
– Igen, valami olyasmi. A hungarocell segédanyagként már régóta működik a szobrászatban. Úgyhogy ebből mindenképpen csinálok majd valamit. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

– Mennyire tudja az anyag módosítani a témát? Hungarocellből is előjönnek a fischeri formák?
– Persze. Ebből a rózsaszín anyagból tragikus dolog nem születhet, csak valami groteszk.

– A groteszkben nincs tragikum?
– De, valami azért van. Egy szobor olyan, mint egy regény. Nem lehet egy műalkotásról kijelenteni, hogy ez és ez a mondanivalója. Olyan komplex tartalmakat fejez ki, s olyan összetett rétegek vannak benne, amit viszont verbálisan nem lehet elmondani.

– Egyik kiállításodon egy kisgyerek felkiáltott: „Nézd Apu! Tornáznak a szobrok"!
– Tényleg aktív szobrok, olyanok, mintha mozognának. De, inkább gyógytorna ez. Törzsdöntés, guggolás, lábemelés. Mégse reálisak. Nincs például kezük. Jó, ha negyven szobornak van négy keze.

– Mitől függ, hogy kell-e a kéz? Vagy a gesztust inkább a mozdulat fejezi ki?
– Csak akkor formálok kezet, ha annak valami külön mondanivalója van. Amúgy inkább a gerinc íve, mozdulatai adják a gesztust. De ez mindig csak másodlagos, hiszen alapvetően valamelyik geometriai elemből; körből, négyzetből vagy háromszögből bontom ki az egészet. A mozdulatot. Mondjuk, megtekerek egy téglatestet. Ötletet adhat azonban egy-egy hétköznapi életben látott furcsa testhelyzet, póz: ember a játékgép előtt kitekert lábbal.

– Néhány hete a Kölcsey-gimnáziumban mutatták be a rajzaidat. A megnyitó előtt azon viccelődtél, hogy már alsó osztályos korodban túl voltál a szocialista realizmuson, hetedikes korodra az op-arton, később pedig expresszionista is voltál. Nem vagy barátságban a művészettörténet korszakaival?
– Ellensége sem vagyok, de azt gondolom, hogy nem kell olyan komolyan venni, s nem kell feltétlen megfelelni ezeknek. Amúgy ebben a gondolatban sokkal érdekesebb, hogy a '60-as években a pécsi iskolában, ahová jártam, már tudtuk, mi az az op-art, mert jó tanáraink voltak. Meg hát, Vasarely pécsi születésű.

– Az általad alapnak használt geometriai formák kifogyhatatlan lehetőséget biztosítanak?
– Néha már várom, hogy kifogyjon… (és hogy a kamatokból éljek). De hát a formák ott vannak mindenhol, ahogy a számolást is mindig lehet elölröl kezdeni.