Párizs–Bécs–Szalon "tengely”

Az aggyal festésről Fischer Judittal

Where do we go from here (Merre tartunk?) a címe ennek a közép-kelet-európai kortárs művészetet bemutató tárlatnak, melyre Juditot, illetve a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségét (SZ.A.F.) meghívták. Hogy merre tartott ezután a fiatal művész? Egyenesen szülővárosába Zalaegerszegre, annál is inkább, mert a napokban megnyíló Zalaegerszegi Szalonban (Keresztury ÁMK – Hangversenyterem) is kiállításra kerültek képei. Sőt, ő lett az egyik idei Szalon-díjas is. A Párizs–Bécs–Szalon „útvonalról” kérdeztük.

– Párizsban nem volt kötött a program, így bőven jutott idő kiállításokra és más kulturális eseményekre. Nagyon jó, hogy ott szinte minden peremkerületnek külön kulturális központja van, kiállítótérrel, koncerttermekkel, és mindig történik valami. Rengeteg a kortárs galéria is, úgyhogy nagyon aktívra sikerült a tanulmányút.

– Franciaországban több pénz jut a művészetekre, vagy az emberek is nyitottabbak az efféle kulturális megmozdulásokra.
– Mind a kettő igaz. Már az öltözködésükön is látszik, hogy teljesen máshogy gondolkodnak ezekről a kérdésekről, mint mi. Mást tartanak fontosnak, többet áldoznak kultúrára és eleganciára, s ez nemzedékek óta így van. A legtöbben már eleve egy kulturálisan érzékeny közegbe születnek, s így szocializálódnak.

– Készültek festmények a két hónap alatt?
– Őszintén szólva nem. Viszont rengeteget fotóztam, és nagyon sok ötlettel tértem haza. Úgy gondoltam, hogy majd inkább itthon valósítom meg ezeket.

– Hogyan kerültél a bécsi Secession kiállítására, hiszen közép-kelet európai kortárs művészekből elég nagy a merítési lehetőség. Ez pedig egy meghívásos pályázat volt.
– 2006-ban Olaszországban voltam egy tanulmányúton, s az egyik workshop vezetője kapcsolatban áll a Secession igazgatójával, és ő ajánlott. Nagyon meglepődtem, mert 50 képet kértek. Persze, mind nem került ki, de így is több tucat festményem látható szerte a tárlaton. Például azok az óriáskonfettik is, amiket édesanyám (Németh Klára festőművész) műteremavatójára készítettem.

– Akkor ezek szerint a hétköznapi tárgyak, játékok vagy akár ételek felnagyítása, középpontba állítása továbbra is fontos.
– Igen, bár az elmúlt időszakban nem festettem ilyen képeket. Utoljára egy édesanyámmal közös keszthelyi kiállításra („A kocka elvan” címűre) készültem ilyesmikkel. Ott a lényeg a kockákon, négyzeteken volt, ehhez kerestem népszerű tárgyakat, játékokat.

– A SZ.A.F. – melynek egyik alapítója vagy – a művészetben nemcsak szigorúan a technika és a stílus, hanem az ötlet értékelvűségét hirdeti.
– Ez a tendencia már a ‘60-as években is megvolt, s most újra népszerű. A komolyabb kiállítóhelyeken már egy ideje megfigyelhető, hogy nem csak hagyományos értelemben vett képek vagy szobrok szerepelnek, hanem olyan alkotások, melyek eredeti funkciójuktól megfosztott tárgyak sorozatából adnak ki egy egészet.

Vagy akár képek a képben, szójátékok képi ábrázolásban, de a tréfák, gegek, paródiák is ide tartoznak. A bécsi kiállításra például Mécs Miklós társammal együtt 362 darab keresztet vásároltunk. Jézus az alkotásban nem a kereszten van, hanem a kereszteket köti össze. Ezzel a kompozícióval egy várost építettünk fel; utakkal, épületekkel. Ötletelni azért is jó, mert nagyon izgalmas és vicces az a folyamat, míg maga az alkotás megvalósul.

– Egy ilyen tréfa szülte azt is, hogy harcoljunk a kutyaalakú Magyarországért? Vagy ebben már a politikai ideológiák kifigurázása is benne van?
– Ez egy átrajzolt Európa-térkép, amin Magyarország kutya alakú. Persze, az is benne van, hogy akár ezért is lehetne harcolni. Sokkal viccesebben néznénk ki.

– A Zalaegerszegi Szalonba milyen képekkel érkeztél?
– Az „új apukának” készített ajándékképekkel. Csupa olyan tárggyal, amikre egy új apukának szüksége lehet: nagyító, sebtapasz (mert orvos), piros-kék ceruza, cérna. Rendszeresen kapok is tőle ilyeneket.

– Az idei Szalon díjazottja lettél. Wéhner Tibor művészettörténész és Pincehelyi Sándor festőművész bírálta el a pályaműveket. Mit jelent az elismerés?
– Nagyon örülök neki, mert néha elkeseredek, hogy én ilyen egyszerű tárgyakat festek. Aztán amikor sikerül egy párizsi ösztöndíj, vagy meghívnak egy bécsi kiállításra, akkor látom, hogy mégis van értelme. Nemcsak az én „hülyeségeim” ezek a tárgyak.