"Se pénz, se posztó”

Kötetben az egerszegi végvár története

A szerző Végh Ferenc történész, a Pécsi Egyetem oktatója már évek óta kutatja a dunántúli végvárak történetét, így Zala megye török kori emlékeit is górcső alá vette. A kötetbemutatón az írót köszöntő Kiss Gábor könyvtárigazgató elmondta, hogy az egerszegi vár kutatása nem előzmények nélküli.

Dr. Vándor László múzeumigazgató egy korábbi tanulmányában már felvázolta a vár alaprajzát. Müller Veronika e könyvsorozat keretében 1976-ban írt a vár történetéről. Dominkovics Péter történész (képünkön), a soproni levéltár munkatársa pedig szintén a Nyugat-Dunántúl középkori történetével foglalkozik, s kutatásai során Zalaegerszegre is eljutott.

Nem véletlen, hogy Végh Ferenc kötetét éppen ő ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Dominkovics szerint ezzel a könyvvel a Dunántúl, s Zalaegerszeg középkori, kora újkori történeti kutatása új állomáshoz érkezett. Végh Ferenc arra keresi a választ, hogyan jött létre a végvidék, s mik voltak a kis városok funkciói az adott időszakban. A szerző a „Kanizsa ellen vetett végek” rendszerébe helyezi el az egerszegi várat.

A könyv nagy eredmény a vár-és városkutatás tekintetében is. Részletesen elemzi az itt állomásozó egységeket, régészeti és írott forrásokra támaszkodva. Olyan finomságok jelennek meg a monográfiában, melyek differenciálják az eddigi adatokat. A könyv egy érdekes struktúrára is rámutat: elemzi a polgári és katonai réteg együttélését, valamint az akkori önkormányzatiság rendszerét. Ez utóbbiban a katonai elemek túlsúlya figyelhető meg. Erős volt továbbá a polgári és katonai szféra összefonódása is.

Végh Ferenc új nézőpontba helyezi azt a régi tételt is, mely szerint a végvárak a protestantizmus fellegvárai voltak; Egerszegre ez egyáltalán nem volt jellemző, itt megmaradt a katolikus hit. A könyv kitér a prezídium (katonaváros) falon belüli és azon kívüli életére is.

A szerző elmondta, hogy 1658-ban körülbelül félezer fő volt az egerszegi végház helyőrségének keretlétszáma, amelynek fenntartását az uralkodó magára vállalta, és – elvileg – havi rendszerességgel fizetett. A várban főleg magyar nemzetiségű királyi helyőrség mellett kimutatható egy szintén az uralkodó által fenntartott német kontingens is. A Lajtán túli gyalogságra az egyik bástya őrzését bízták.

Végh Ferenc könyvében arra is rámutat, hogy a harmincéves háború miatt a Monarchia lényegesen csökkentette a török elleni védelmi rendszerre fordított összegeket, ezért egy idő után tizenkét hónap helyett csak tízhavi javadalmazást kaptak a végváriak. A kifizetések így is akadoztak; s a járandóságnak gyakran csak egy részét kapták pénzben, a többit általában posztóban vagy más juttatásban. Vagy abban se. (Innen származik a „se pénz, se posztó” szállóige.) Többen, kevés jövedelmüket szántók és szőlők vásárlására fordították vagy török rabokkal kereskedtek.

A kötetet olvasva tényleg a katonák mindennapi életébe – igényeikbe, konfliktusaikba, problémáikba – nyerhetünk bepillantást. A kép pedig már csak azért is valóság közeli, mert Végh Ferenc körülbelül 5000 fennmaradt levelet dolgozott fel, melyekből megismerhetők a korszak ízes, zamatos szóhasználatai, kifejezései is.