Realista történetek és ólomüvegek

Tóth Krisztina általános iskolás kora óta ír verseket, de a képzőművészet sem áll távol tőle: a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett, majd az ELTE bölcsész karára járt. Manapság az írás mellett ólomüveg-készítéssel is foglalkozik. Néhány éve műhelyt is nyitott.

Mint meséli, mikor kisfia óvodás lett nem merte azt mondani, hogy író, mert az sok ember szemében azt jelenti, hogy nincs munkája. Inkább műfordítóként mutatkozott be, de ezzel sem nagyon tudott mit kezdeni a többi szülő. Aztán mikor az üveges műhelyét megnyitotta, az óvodai közösség is megnyugodott; "na, akkor van munkája".

A szerzőnek 1989-ben jelent meg első verseskötete, Őszi kabátlobogás címmel, azóta számos lírai és novelláskötetet is írt. Legutóbb 2011-ben Pixel címmel jelent meg novellafűzére, idén pedig első regénye, az Akvárium is napvilágot látott. Friss tinta! címmel gyermekvers-kötete is ismert. Mint mondja: soha nem gondolta, hogy valaha gyermekirodalommal is foglalkozik majd. Kezdetben csak kisfia szórakoztatására találta ki a verseket, aztán mégis összejött egy kötetre való.

Otthon persze nem író, hanem anya és feleség - válaszolta arra a kérdésre, hogy hogyan tudja összeegyeztetni hivatását a családi szerepekkel. Ugyanakkor a család megszokta, hogy sokszor csendre, egyedüllétre van szüksége az alkotási folyamathoz. A házimunka pedig tökéletes arra, hogy közben az ember gondolkodjon az épp megírásra váró művön. Szerinte a vers és a próza hasonló eredetű, mert a vers is történetet mesél el, csak éppen sűrítve, "más képkivágásban". A szociális érzékenység viszont mindig előjön írásaiban, amik realista módon mutatnak be hétköznapi élethelyzeteket, amik bárkivel megtörténhetnek. Sokszor a kellemetlen "ciki" szituációkat nagyítja fel novelláiban, amiről amúgy nem szokás beszélni. A megyei könyvtárban a közönség egyik legújabb novellája kapcsán szembesülhetett is egy ilyen kínos - mondhatni "szapora" - esettel.

A "nőirodalom", "nőíró" megfogalmazásokban nem hisz. Azt vallja, hogy a szöveg, a történet a fontos, nem pedig az, hogy milyen nemű a szerző. Ha az a kérdés sosem merül fel egy hímnemű szerző esetében, hogy milyen érzés férfiként írónak lenni, akkor egy nőtől miért kérdeznek ilyesmit?