Benkó Di­xi­e­land Band kon­cert­jén

Öröm­ből ze­nél­ve „dön­get­ték át” a gyógytavat

Meg­je­lent het­ven le­me­zük, több mint tíz­ezer kon­cer­tet ad­tak a vi­lág min­den tá­ján, ame­ri­kai el­nö­kök gra­tu­lál­tak és mond­tak kö­szö­ne­tet ne­kik. A het­ven éves szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lő Benkó Sán­dor öt év­ti­zed­del ez­előtt föl­tet­te az éle­tét ar­ra, ami ma is az éle­tét je­len­ti. Hé­ví­zen is iga­zol­ta, hogy ná­lá­nál köz­vet­le­nebb, ba­rát­sá­go­sabb, jobb ke­dé­lyű sztárt le­he­tet­len­ség el­kép­zel­ni. A cso­dás lé­zer­fény já­ték­kal mes­te­ri­en kí­sért és kom­po­nált ün­ne­pi es­tet több száz ven­dég hall­gat­ta vé­gig.

Mint az elő­adás ele­jén a ze­ne­kar­ve­ze­tő je­lez­te: a di­xi­e­land ze­ne fel­leg­vá­ra­ként el­hí­re­sült, a Mis­sis­sip­pi fo­lyó part­ján ta­lál­ha­tó New Orleans vá­ros han­gu­la­tát, kör­nye­ze­tét, igye­kez­nek élet­re kel­te­ni a ki­tű­nő akusz­ti­kai le­he­tő­sé­gek­kel ren­del­ke­ző gyógytó part­ján, ahol öröm­ből ze­nél­ve szó­lal­tat­tak meg ame­ri­kai mű­da­lo­kat, dixie har­mó­ni­á­val át­ita­tott me­xi­kói dal­la­mo­kat. Em­lé­ket ál­lí­tot­tak a vi­lág leg­na­gyobb, 1901-ben szü­le­tett jazz mű­vé­szé­nek: Louis Amstrongnak is. A le­gen­dás „Tango Palace”, avagy

„Az ott fogsz majd sír­ni” cí­mű szám el­hang­zá­sa előtt Benkó-showmes-ter be­je­len­tet­te, ő ép­pen egy­idős Hé­víz pol­gár­mes­te­ré­vel. Mind­ket­ten nagy mun­ka­bí­rás­sal, ha­tal­mas lel­ke­se­dés­sel ve­tik be­le ma­gu­kat a min­den­nap­ok ten­ni­va­ló­i­ba, és élet­ko­ru­kat nem szé­gyell­ve igye­kez­nek meg­mu­tat­ni, hogy fo­lya­ma­to­san ér­té­ket tud­nak te­rem­te­ni. Majd a han­gu­lat te­tő­fok­ára há­gott. Az Egye­sült Ál­la­mok egyik leg­na­gyobb ki­kö­tő­jé­nek, New Orleans hí­res kar­ne­vál­já­nak va­rá­zsos ké­pei idé­ződ­tek meg a hall­ga­tó­ság lel­ki sze­mei előtt, ami­kor a „Bour­bon ut­ca” cí­mű szá­mot ad­ták elő, pro­fi re­mek­be­sza­bott­ság­gal.

A dzsessz mu­zsi­ka húr­ja­it pen­get­ve „hív­ták be a lel­kek­be” Al Ca­po­ne dor­bé­zo­lá­sát és Chichago (al)világát. A spi­ri­tu­á­lék sem ma­rad­tak le a nagy mű­gond­dal ös­­sze­ál­lí­tott re­per­to­ár­ról. Egyé­ni ér­zel­mek­kel meg­töl­tött, ra­gyo­gó hang­zás­vi­lá­gú, ka­rak­te­res és ki­vá­ló hang­tech­ni­ká­val kí­sért, mér­he­tet­len ener­gi­á­ról ta­nús­ko­dó kon­cert­jük fer­ge­te­ges si­ker­rel zaj­lott.

So­kak­nak tűnt új­don­ság­ként, hogy a zá­rás­ként el­ját­szott „Add ide a di­dit” cí­mű nó­ta nem ma­gyar ke­le­tű, ha­nem még Chap­lin fia al­kot­ta 1939-ben, és a klezmer ze­ne alap­ját ké­pez­te a „bei mir zu bist zu schoen” cí­mű dal, ami Hit­lert csú­fo­ló ének­ként is köz­is­mert lett. Dön­ge­tett a si­ker és a taps­or­kán. Az egye­di hang­zás­vi­lág, a szín­pa­di tem­pe­ra­men­tum, a fer­ge­te­ges han­gu­lat iga­zol­ta, hogy bölcs dön­tést ho­zott a Hé­víz­gyógy­für­dő Nonprofit Kft. ve­ze­té­se, ami­kor Benkó Sándorékkal kö­tött szer­ző­dést az ün­ne­pi gá­la­kon­cert meg­tar­tá­sá­ra.