Fejfáktól a sziklakertig

A be­szél­ge­tés ap­ro­pó­ját a kö­zel­gő min­den­szen­tek ün­ne­pe ad­ja, és hogy a Gö­cse­ji úti te­me­tő idén ép­pen 90 esz­ten­dős. A lá­to­ga­tás így fel­ér egy mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti vagy hely­tör­té­ne­ti ki­rán­du­lás­sal is.

„1916-ban kez­dő­dött meg a vá­ros egy­ko­ri te­me­tő­jé­nek (ma Vá­ro­si Strand) fel­szá­mo­lá­sa, és a sí­rok ex­hu­má­lá­sa. A holt­tes­tek egy ré­szét át­szál­lí­tot­ták az ak­kor épü­lő Gö­cse­ji úti te­me­tő­be, mely hi­va­ta­lo­san 1920-ban nyi­tot­ta meg ka­puit” – me­sé­li Herczeg And­rás. Gö­cse­ji út per­sze ak­kor még nem volt, az ut­cát 1928-tól Te­me­tő ut­cá­nak hív­ták, egé­szen a ’60-as éve­kig. Je­len­leg több mint 8500 sír van az alig két­hek­tá­ros te­rü­le­ten, ezért ne­vez­he­tő „sű­rű­nek” a bel­vá­ros te­me­tő­je.

Za­la­eger­szeg köz­igaz­ga­tá­si te­rü­le­tén 11 te­me­tő és hét le­zárt te­met­ke­zé­si hely ta­lál­ha­tó, ezenkí­vül az olai egy­há­zi te­me­tő és a kert­vá­rosi al­temp­lom te­me­tő­jé­nek ke­ze­lé­sét vég­zi a VG Kft. A sír­hely­gaz­dál­ko­dás a Gö­cse­ji úti te­me­tő ese­té­ben a leg­ne­he­zebb, de mind­ig ta­lál­ni új he­lyet. Sok ugya­nis a le­járt, meg nem vál­tott sír, me­lyek új­ra­han­tol­ha­tók, el­ad­ha­tók. Az ága­zat­ve­ze­tő sze­rint ezért a te­met­ke­zés itt mind­ig fo­lya­ma­tos lesz.

A tör­té­net­hez vissza­tér­ve: a te­me­tő két­hek­tá­ros ha­tá­ra már a kez­de­tek­től adott volt. Az el­ső év­ti­ze­dek­ben a „szé­lek­től” be­fe­lé in­dult meg a te­met­ke­zés, az uta­kat is ek­ko­ri­ban ala­kí­tot­ták ki, me­lyek az­tán ki­je­löl­ték az egyes ne­gye­de­ket. A ré­gi te­me­tő­ből át­ho­zott sí­ro­kat és sír­em­lé­ke­ket az el­ső és má­so­dik ne­gyed­ben he­lyez­ték el. Így for­dul­hat elő, hogy bár a te­me­tő 1920-ban nyílt, van­nak en­nél sok­kal ré­geb­bi sí­rok is.

A ré­gi sí­rok jó ré­sze vé­dett, bár nem el­ső­sor­ban a sír­em­lék ko­ra, sok­kal in­kább a ben­ne fek­vő el­hunyt sze­mé­lye dön­ti el a vé­det­té nyil­vá­ní­tás kér­dé­sét. Dísz­sír­hellyé az ön­kor­mány­zat­ok mi­nő­sít­het­nek egy-egy em­lé­ket, ja­vas­lat alap­ján. Ilyen a vá­ros összes te­me­tő­jé­ben van. A Gö­cse­ji úti­ban meg is né­zünk ezek kö­zül né­há­nyat: a szín­ház­ala­pí­tó Ruszt Jó­zse­fét, a nép­ze­nész és nép­dal­gyűj­tő Vaj­da Jó­zse­fét, a vá­ros hí­res épí­té­szé­nek, Morandini Ta­más­nak a vé­det­té nyil­vá­ní­tott sír­ját, vagy ép­pen Árvay Sán­dor ki­rá­lyi já­rás­bí­ró sír­em­lék­ét, amit a ré­gi te­me­tő­ből hoz­tak át a tí­zes évek vé­gén.

A sort per­sze hosszan le­het­ne so­rol­ni. Ahogy Herczeg And­rás mond­ja, több mint száz évet át­öle­lő tör­té­nel­mi kor­szak ele­ve­ne­dik meg a te­me­tő fa­lai kö­zött. A ki­egye­zés idő­sza­ká­tól kezd­ve, a szá­zad­előn és a két vi­lág­há­bo­rún, majd a kom­mu­niz­mus év­ti­ze­de­in át, egé­szen nap­ja­in­kig.

„Az ön­kor­mány­zat egy köz­szol­gál­ta­tá­si szer­ző­dés ke­re­té­ben le­he­tő­sé­get ad a ki­emelt sí­rok rend­be­té­te­lé­re. A töb­bi sír ese­té­ben azon­ban nincs ilyen jo­go­sít­vá­nyunk, hi­szen a sír­hely fö­lött az a sze­mély vagy csa­lád ren­del­ke­zik, aki meg­vál­tot­ta a he­lyet; tíz-, hu­szon­öt vagy hat­vanéves idő­szak­ra.” Ha ez az idő le­jár, és sen­ki nem kér hosszab­bí­tást, né­mi vá­ra­ko­zá­si idő és a hoz­zá­tar­to­zók si­ker­te­len fel­ku­ta­tá­sa vagy fel­szó­lí­tá­sa után le­het csak a sírt ex­hu­mál­ni, s a he­lyet ér­té­ke­sí­te­ni. Ilyen­kor az el­bon­tott sír­ban fek­vő sze­mély ma­rad­vá­nyai a csont­tár­ba, vagy más né­ven osszáriumba ke­rül­nek.

A te­met­ke­zé­si szo­ká­sok so­kat vál­toz­tak az el­múlt ki­lenc­ven esz­ten­dő­ben. „A szá­zad­előn a te­me­tés ki­zá­ró­lag egy­há­zi pri­vi­lé­gi­um volt. A pol­gá­ri te­me­tés csak az 1950-es évek­től vált szo­kás­sá. Ma­nap­ság na­gyon gya­ko­ri­ak a ve­gyes te­me­té­si szer­tar­tá­sok” – mond­ja az ága­zat­ve­ze­tő. Hoz­zá­te­szi: Za­lá­ban az ese­tek 70 szá­za­lé­ká­ban még mind­ig ha­gyo­má­nyos mó­don, föld­be és ko­por­só­ba te­met­kez­nek. A ham­vasz­tá­sok ará­nya 30 szá­za­lék (ez a szo­kás na­gyon las­san ter­jedt, hi­szen az egy­ház so­ká­ig nem en­ged­te a holt­tes­tek el­ége­té­sét). Szó­rá­sos te­me­tés pe­dig egy-két eset­ben for­dult ed­dig csak elő.

A sí­rok anya­gá­val, dí­szí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban is szá­mos ér­de­kes­sé­get rej­te­nek ma­guk­ban az egyes év­ti­ze­dek. A szá­zad­elő ma­gas­ra nyú­ló, időt­ál­ló grá­nit és már­vány sír­kö­ve­it az 1950-es évek­től fel­vál­tot­ta az ol­csóbb és sé­rü­lé­ke­nyebb mű­kő. Eb­ben az idő­szak­ban gya­ko­ri volt, hogy az el­hunyt fo­tó­já­val dí­szí­tet­ték a fej­kö­vet. Ma már – kö­szön­he­tő­en a fény­ké­pe­zé­si szo­ká­sok vál­to­zá­sá­nak és a digitalizációnak – ez egy­re rit­kább. A fel­ira­to­kat ré­gen vés­ték, majd fúj­ták, most egy­re in­kább bronz­be­tűk­ből ra­gaszt­ják őket.

A fel­irat ma­ga fon­tos kom­mu­ni­ka­tív ér­ték­kel bír: van, hogy sok adat ki­de­rül az el­hunyt­ról, van azon­ban, hogy csak egy csa­lád­név dí­sze­leg a sír­kö­vön, vagy csak annyi: „Szü­leink”. „A ke­gye­let szót – bár van szó­tá­ri meg­ha­tá­ro­zá­sa – egyé­nen­ként vagy csa­lá­don­ként más­hogy ér­tel­me­zik. Sze­mé­lyi­ség, iden­ti­tás, ér­zé­keny­ség, sze­mér­mes­ség kér­dé­se is, hogy ez ki­nek mit je­lent, s mit hoz a vi­lág tu­do­má­sá­ra”.

A te­me­tők­ben ma­nap­ság ke­vés a ha­gyo­má­nyos sír­hant és fej­fa. Ez csak az ex­hu­má­lás utá­ni sír­he­lyek is­mé­telt be­te­me­té­sé­nél for­dul elő; ek­kor ugya­nis új­ra kell han­tol­ni a sírt. Ilyen­kor egy-két évig sír­hant áll, ke­reszt­tel, ám ez egy idő után meg­süllyed, s a hoz­zá­tar­to­zók ezt kö­ve­tő­en vagy a be­ke­rí­tés vagy a be­fe­dés mel­lett dön­te­nek.

A mű­kő szin­tén kezd fe­le­dés­be me­rül­ni, s is­mét egy­re töb­ben ké­szít­tet­nek már­vány­ból sír­em­lé­ket. A kop­ja­fa pe­dig szin­túgy rit­ka, csak a ’80-as, ’90-es évek­ben volt egy rö­vid fel­lán­go­lás az er­dé­lyi te­met­ke­zé­si szo­ká­sok irá­nyá­ba. A 21. szá­zad az ek­lek­ti­kus meg­ol­dá­sok kor­sza­ka: mo­dern ele­mek ke­ve­red­nek ar­cha­i­kus szim­bó­lu­mok­kal. Egy­re gya­ko­rib­bak ezenkí­vül szik­la­kert­sze­rű el­ren­de­zé­sek is.

Né­hol lát­ni fa­ra­gá­so­kat, szob­ro­kat, ez utób­bi fő­leg ak­kor for­dul elő, ha fi­a­ta­lon, vá­rat­la­nul hal meg va­la­ki. Bár ezek a meg­ol­dá­sok elég költ­sé­ge­sek. Herczeg And­rás szólt a ro­mák fan­tasz­ti­kus ha­lott­kul­tu­szá­ról is. Ná­luk még most is gya­ko­ri a krip­tás te­me­tés, ami­nek má­gi­kus okai van­nak. A ro­mák ugya­nis hisz­nek ab­ban, hogy az el­halt lel­ke moz­gás­ban van, ami­nek te­ret kell ad­ni. Emi­att tár­gya­kat is te­met­nek az el­halt mel­lé.

A ke­gye­le­ti ága­zat ve­ze­tő­je hi­szi: a te­me­tő­üze­mel­te­tés kö­zös ügy. A cég el­vég­zi a te­me­tők gon­do­zá­sát, par­ko­sí­tá­sát, a te­rü­let ren­de­zé­sét, ám a lá­to­ga­tók is so­kat te­het­nek a ren­dért, szép­sé­gért, tisz­ta­sá­gért. Mond­juk úgy, hogy nem sze­me­tel­nek, nem hagy­nak a te­me­tő­ben mű­anyag fla­ko­no­kat, s fi­gyel­nek egy­más ér­té­ke­i­re.