Negyedszer is "felakasztották”

Csoportos tárlat helyi művészekkel

Negyedik alkalommal rendezték meg fiatal zalaegerszegi képzőművészek a „Könyörgöm, akasszuk fel!” című csoportos kiállítást, melyen húsz, Zalához kötődő alkotó mutatta be legújabb műveit. A tavalyi évhez hasonlóan a Kosztolányi út 47. szám alatti üresen álló családi ház (egykor Kosztolányi kávéház) és annak pincéje szolgált kiállítótérül.

A jórészt barátokból álló alkotóközösségbe olyan fiatalok tartoznak, akik szakmai múltjukat, művészeti stílusukat, technikájukat tekintve nagyon különbözőek. Világlátásuk, életérzésük, s az ezekre adott művészi reakcióik azonban mégis egységes képet sugároznak, s ez adja évről évre a lendületet a közös tárlathoz.

A kiállítók között találjuk például a Bécsben elő és alkotó Borbás Helgát, a már több fővárosi helyszínen megmutatkozó Pannon-Color diplomadíjas Gazdag Ágnest, Fischer Juditot és Mécs Miklóst, akik Szájjal és Aggyal Festők Társasága (SZAF) néven több budapesti galériában is bemutatkoztak, valamint a Pécs Baranyai Művészek Társaságához is tartozó Szentgróti Dávidot, aki az alkotás mellett tanítja is a festészetet a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában.

A 4. „Könyörgöm, akasszuk fel!” a szimpla „képakasztáson” túl más izgalmakat is tartogatott, ami leginkább azért örömteli, mert ilyen évenkénti rendezvények esetében mindig félő, hogy sablonossá, rutinszerűvé válik a program. Most nem ez történt: a szervezők erős és igényes multimédiás „szekcióval” is készültek, ami helyi amatőr filmeseknek is lehetőséget adott a bemutatkozásra.

A nyitány (melyet másutt kiállítás-megnyitónak illik nevezni) ezúttal egy performance volt, ahol Monok Balázs formálta meg a „bebörtönzött” Dienstagot, majd két kisfilmet láthatott a közönség. A Kispolgári Xilofon, Török Marcell Szalagszakadás című filmjét mutatta be (producer: Karvalits Levente), a Zrínyi-gimnázium végzőse, Agg Lili pedig Repeta című (nyúl-ugrálós) alkotását hozta el. A film egyúttal a város néhány épületét, belső udvarát, sőt tetejét is felvillantja, úgy, ahogy azt szimpla hétköznapon nem látjuk.

A kiállításon szintén érezhető volt némi vérfrissítés. Új tagok (Goór Gábor, Sorok Gábor), a „régiek” részéről pedig új megfogalmazások színesítették a közös tárlatot. Mind témájában, mind megmunkálásában érettebb, kiforrottabb alkotásokkal jelentkezett Gyerák Petra és Rozmán Balázs. Borbás Helga pedig bíbor és vörös fantázia-városai helyett sokkal mélyebb tónusú (vörös és fekete, narancs és fekete), szürreálisabb munkákat hozott.

Karácsonyi László műanyag játékokból formált műalkotást (csipogó énekesmadár a fán), Tóth Norbert pedig létrehozta az elutasítottság falát. Ez utóbbi kiváló példa arra, hogy maga az ötlet hogyan válik alkotássá egy arra kijelölt térben. Egy átértelmezett „siratófalként” pedig felhívja a figyelmet az újkori kirekesztettség egy olyan formájára, mellyel naponta szembesülünk; vallástól, bőrszíntől függetlenül.

A e-maileken vagy postán érkező elutasított kérelmek, felvételi vizsgák, „nem nyert” pályázatok garmadája a többnyire bugyuta indoklásokkal együtt a komédia szintjére emelik a hazai bürokratikus intézmények tevékenységét. Ez a groteszkség kapcsolódik össze az elutasítottság (s így a társadalomból való kirekesztettség) miatt érzett fájdalommal, ami már-már kaffkai hangulatot keltett a kiállítótérben.