Perspektívák és hanghatások

Képek és zenék a Color Artson

Az öt zalaegerszegi születésű fotós (Andris Katalin, Borsos Zoltán, Goór Gábor, Fischer Bence, Mohácsi Ildikó), a négyfős horvát „szekció”, valamint az Ady- és a Landorhegyi-iskola fotóköre hol szomorkás érzékiséggel, hol kifigurázva, máskor meg hatalmasra nagyítva tolta az arcunk elé a ...mit is? Valóságot? Vagy annak lehetőségét, esetleg részleteit; néhány elillant pillanatot, meg öröknek vélt jelenségek kontúrjait. Más perspektíva, más technika, más kamerahasználat, ám mégis egymást erősítő hatások – röviden így lehetne jellemezni a tárlatot.

A Horvátországból érkező fiatal művészek (Zvonimir Ferina, Aleksandra Klaric, Nikolina Pavlekovic, Mario Topic) terme nem csak egyszerű kiállítótérként funkcionált a két nap során, hanem műhelyként is. Az alkotók rövidfilmet is készítettek a helyszínen, s mivel hoztak is magukkal néhány általuk rendezett kisfilmet, szombat este spontán mozivá változott a kiállítás színhelye.

És ha már mozi: az idei Color Arts Fesztiválon az Európában is ismert és elismert (kétszeres cannes-i különdíjas) hazai animációsfilm-rendező, Reisenbüchler Sándor néhány műve (A Nap és a Hold elrablása, Allegro vivace, Boldog világvége, A fény pillanatai) is műsorra került. A filmeket Kelemen Ilona filmelmélet és filmtörténet szakos hallgató mutatta be, izgalmas és tanulságos előadással kísérve a vetítést. Mint megtudtuk: Reisenbüchler életműve a kollázsanimáció iskolapéldája. Filmjeiben a magyar népmesei motívumokat vegyíti a 60-as évekre jellemző pop-art stílussal.

Szemlélete és látásmódja egyedi: hol groteszk, hol látomásos, ám mindig a jövő felé fordul. Kezdeti műveiből még kicseng némi optimizmus, ám az idő előrehaladtával egyre inkább pusztulni látja az emberiséget, a természetes környezetet és az ember által alkotott művi világot. A Balázs Béla-díjjal és Kossuth-díjjal is jutalmazott művész utolsó filmjeit már komoly, profetikus aggodalom jellemzi.

A Color „hangjai” idén a sejtelmesen visszafogott és érzékien karcos Harcsa Veronika, valamint az elektronikából rock and roll-ba váltó Németh Juci voltak. Harcsa Vera ezúttal a nu-jazz-t játszó Bin-Jip formációval lépett színre. Az improvizációs elemekben is gazdag kicsit trip-hopos, kicsit jazz-es muzsikában nem csalódott a közönség.

Nem reprezentatív felmérésünkből az derült ki, hogy sokaknak még nem esett le, hogy a Nemjuci zenekar frontembere nem más, mint Németh Juci, aki korábban az Anima Sound Systemben énekelt. „Ja, ő az animás csaj, aki a Lovasival is szokott énekelni?” – csodálkoztak sokan.  Igen, ő. De ennél jóval több. Leginkább profi. Nem csak énekelni tud, hanem érzi a rock and roll-t is, talán sokkal inkább, mint az elektronikus muzsikát. Persze az Animában is szerettük, de ez a 2008 óta működő alterock formáció mintha sokkal jobban illene hozzá. Szóval így kell ezt csinálni!

Az idei fesztiválarc Ede, a fekete tacskó lett. (Legalább annyit loholt, mint a szervezők, mindenbe beleszagolt, mindent körbejárt. Lelkesedett, majd elfáradt, még a másnaposság jelei mutatkoztak rajta. Emiatt morgott is egy kicsit, bár leginkább kedvesen és barátságosan csóválta a farkát.)