Búcsú Nagy Lajos citerástól

 „S mi múlandó, azzal alkudni kell”

Munkássága révén országos, sőt határon túli ismertséget szerezett a kis zalai falunak /településrésznek/, megmentett és továbbörökített a szülőföldje kultúrájából, történelméből egy jelentős szeletet.

Nagy Lajos 1939. november 16-án született Botfán és egész élete során itteni lakos volt. Kevesen tudták róla, hogy 7 éves korában skarlátból visszamaradt szövődményként szívbillentyű károsodást szenvedett. Ez az elváltozás egész életére rányomta bélyegét, korlátozta tevékenységét, meghatározta pályaválasztását. Többek között ez hozta az olvasás szeretetét és az irodalmi elköteleződését, mely arra indította, hogy 1963-ban a botfai kulturális élet élére álljon. Először színjátszó kört szervezett, ahol az általa feldolgozott műveket (Egri csillagok, Dózsa féle parasztfelkelés) mutatták be a helyi fiatalok. Verseket és a családja életét taglaló kisebb műveket is írt. A közösségi ház gondnokaként a kulturális élet kimagasló szervezője volt. De a legmeghatározóbb ág, melyhez nevét mindenki kapcsolja, az 1976-ban általa indított citera csoport. Ő maga is autodidakta módon tanulta a hangszeres zenét László Imréné, Panni néni biztatására, aki helyi népdalokkal szerzett hírnevet Botfának. Először Panni néni kísérője volt a néhány tagú zenekar, majd egyre bővült a tagság, a repertoár, a fellépési lehetőségek sora határon innen és túl. Mára közel 150 egykori és jelenlegi tag kötődött az egyesülethez, a zeneszeretet és a hagyományápolás révén. A citerazenekar megalakulástól fogva ötévente évfordulós megemlékezéseket, népzenei találkozókat szervezett. Az idei, 45 éves évfordulót sajnos az alapító nélkül ünnepelhetik. A stafétát kisebbik lánya, Nagy Katalin viszi tovább, aki 1993 óta a zenekar vezetője. 

Nagy Lajos több elismerést kapott munkáságáért. Így 1979-ben közművelődésben végzett kiváló munkájáért kitüntetést, 1998-ban Zalaegerszegért Díjat a sokoldalú népművelői tevékenységéért, mellyel Botfa lakói számára szervezte a közösségi életet, a citerazenekar megalapításával, vezetésével, sikeres fellépésekkel hozzájárult a város hírnevének öregbítéséhez, 2011-ben Közösségért Civil Diplomát, a citerazenekar létrehozásáért. Gyűjtötte a helybeli népdalokat, 13 órányi CD kiadása van az egyesületnek. De Nagy Lajos nemcsak szülőföldje népzenei kincsére ügyelt, hanem egyéb kultúrtörténeti dolgokra is. Több évtizedes kutatómunkájának köszönhető számos helytörténeti kiadványa. Így a botfai uradalmi életről, a helyi templom történetéről, a botfai határnevekről, a helyi marhapásztor hagyományokról írt könyvet, illetve a citera hangszer múltjáról, elterjedéséről és kiemelten az ehhez köthető helyi vonatkozásokról. De közreműködésével kerültek nyilvántartásba a falu határában lévő keresztek és szobrok, illetve ezek felújításában is közreműködött. Hegyi pincéjében jelentős gyűjteményt hozott létre, tervezte, hogy múzeum szintjén működjön az. Saját udvarukban aratóeszközökből bemutatót tartottak, aratási szokásokat elevenítették fel. Nevéhez köthető több hagyománnyá lett kulturális program a településrészen. Vége hossza nem lenne annak a lelkes és lelkiismeretes közművelődési munka felsorolásának, mellyel ő jellemezhető.

52 évig tartó boldog házasságából 2 lánya született és négy unokával gazdagodott az évek során a család, miközben a családfő betegsége és az ebből adódó életveszély folyamatosan jelen volt a mindennapokban. Isteni kegyelem volt, hogy ilyen egészségi állapotban ennyi évet megélhetett. A hangsúlyt az általa megvalósítható teendőkre tette, egész lényével nevelt, tanított, múltat, jelent, jövőt ápolt, jobbított. Jókait idézve vallotta, „áldott legyen a láng, mely utamra világított”. 

Búcsúzunk tőle saját versével:

„Apám nem halt meg.
 Parasztos szabadosságát 
 naponta szóróm szerteszét. 
 S ha Göcsej rögéből sarjadó ért 
 tiszta szándékkal ápolod, 
 engem sem önthet 
 örök formába 
 a sír.”