Bubits Tünde a zene és az irodalom szabadságáról

 Az Értékadó lélekhangok vendége volt

Az íróként, szerkesztőként, iskolaigazgatóként is ismert zalaegerszegi pedagógus életéről, pályájának kezdeteiről viszonylag keveset tudunk, annak ellenére, hogy rendszeresen szerepel különféle eseményeken. Igaz, ilyenkor többnyire ő kérdez másokat. A könyvtári beszélgetéssorozat részeként viszont most Szakál Eszter beszélgetett vele.

Többek között megtudtuk: a zene és az irodalom iránti vonzódását gyermekkorából hozta magával. Szerencsére kulturálisan aktív családból jön és az általános iskolában is jó tanárok, valamint inspiráló légkör vette körül. Itt fertőződött meg azzal a szemlélettel, hogy az irodalom, a zene és az egyéniség fogalma egyfajta értéket, szabadságot jelent. Ezt vallja ma is.

Szakál Eszter és Bubits Tünde

Tanult zongorázni, gitározni, énekelt templomi kórusban, olvasni pedig mindig is szeretett; így nem csoda, hogy érettségi után a szombathelyi tanárképző főiskola magyar – ének-zene szakán kötött ki. Később a Deák-szakközépiskolában kezdett el magyart tanítani (jelenleg ő az intézmény igazgatója). Szakközépiskolai magyartanárként úgy gondolja, hogy a kevesebb sokszor több: vagyis ami nem érettségi tétel, azt nem erőlteti. Inkább tanuljanak kevesebb szerzőtől kevesebb művet a diákok, de azt értsék meg és tanulják meg élvezni.

Bubits Tündének két kötete látott napvilágot; az első a Hollókék című történetfűzér, melyet a japán animék világa ihletett (a keleti kultúra egyébként is vonzza). A könyv Németh Miklós grafikusművész illusztrációival jelent meg. Másik prózai művei pedig a Cigiszünet, ami eredetileg egy pályázatra készült, és a cigaretta tilalom szülte.

Írásra ma már egyre kevesebb ideje jut; évek óta lapul egy regénye a fiókban, de még nem fejezte be. Mint mondta: 2017 fordulópont volt az életében, mert ekkor kérték fel arra, hogy legyen a Pannon Tükör főszerkesztője. Ez részben nagy öröm és szép feladat, de a pályázati ügyintézés és a lap gazdasági stabilitásának megteremtése sok idegbajjal jár. Ezeket a dolgokat nem szereti, de megtanulta, mint egy idegen nyelvet.

Olvasóként úgy érzi, hogy leginkább a katarzisért és az őszinteségért vesz kezébe könyveket. Ha viszont nem tud benne elmélyülni, akkor leteszi. Ha valaki elmúlik 50 éves, már gazdálkodik az évekkel: nincs idő sem haragra, sem olyan könyvre, ami nem érinti meg és nem minőségi.