Tapolyai Emőke előadása az álarcainkról és az önismeretről

Ahol az álarc egy darabja lekerül, ott esélyt adunk a változásra

A szakértő, aki 25 éve foglalkozik emberekkel és párterápiával, először a szó eleredti jelentését ismertette, mely a lényeget hordozza. Az „álorca” egy olyan üres alak, mely a valódi arcot elfedi. Melyet valaki azért vesz fel, hogy valódi arcát titokban tartsa, csalhasson, továbbá tettetés, színlelés, képmutatás.

A leggyakoribb álarcok és a mögöttük lévő rejtegetni való tartalmak is szóba kerültek. Így az átlagos/jelentéktelen, az okos/ intelligens, az összeszedett/fegyelmezett, a mindig boldog és vidám, a fennkölten spirituális, az érett, a nagyon laza és a szenvedő/ szükségben élő. Miközben ezeket kifejtette a pszichológus, elhangzott, mindegyik álarc felszínességről szól, valamit meg akar vele szerezni az illető és rejtőzködésre ad módot.

De igazából nem a másiktól félünk, hanem attól, akik valójában vagyunk. Attól, ha a másik meglátja a valódi énünket, fog-e szeretni, el tud-e fogadni. Mert saját eredeti lényünkről nem hisszük el, hogy szerethető, ezért rejtegetjük a világ elől. Hamis biztonságérzetet ad az álarc (azt tudom, hogyan viselkedem, de azt nem tudom, ki vagyok). Intimitást, meghitt közelséget nem tesz lehetővé. 

Mitől és mikor kerülnek fel ezek az álarcok, mikor veszítjük el azt az egyedi, ragyogó csodát, ami a valódi énünk. Erről szólt az előadás második fele. Önismeret nélkül saját félelmeink irányítanak. Azt is tudjuk, a másik az álarcunkat fogadta el, mi van, ha kiderül, hogy nem is olyan vagyok. Meg kell azonban gondolni, hogy akarok-e annak tetszeni, akinek nem az igazi énem kell. És ha nem mutatom meg magam, nincs bensőséges kapcsolat. Ilyenkor mondjuk a párunknak, hogy miért nem szeret eléggé. Miközben a saját, valódi énünket nem tudjuk elfogadni, nem hisszük el, valamilyen ok miatt, hogy az szerethető.

A legnagyobb bátorság önmagunk elfogadásához kell. A saját elvárások (másnak kéne lennem) is okai az álarc keletkezésnek. Azt mutatja, amit én várok el saját magamtól. Vagy éppen a páromról feltételezett elvárás szerint kezdek viselkedni. Miközben ez a „maszkabál” folyik, a másiktól való távolság egyre inkább nő, a fájdalom pedig mélyül. 

Tudni kell, hogy az álarcot mi kötöttük fel, mi tartjuk azt fenn. Levenni, viszont nem egy mozdulat, de ahol az álarc egy darabja lekerül, ott esélyt adunk a változásra. A fenntartásának ugyanis nagy ára van. Folyamatos, hamis önértékelést okoz. Állandó készenlétet igényel. Elveszítjük a természetesség adta örömet. Érzelmi kiapadást, kapcsolati krízist okoz (Annyira magányos vagyok ebben az együttlétben, hogy nem bírom tovább.)

Az álarc leszedegetés közben az is kiderülhet, hogy aki valójában vagyok, az nem is olyan rossz, hogy szerethető vagyok. És ekkor nő az önértékelés és elkezdünk növekedni, mondta többek között Tapolyai Emőke, akivel legközelebb április 4-én találkozhatnak az érdeklődők.