A gyászt a szívünkben viseljük, nem a külsőségekben

Búcsúzás, gyászmunka, emlékezés - beszélgetés Horváthné Bencze Irén szertartásvezetővel

- Mindenki készülődik felkeresni elhunyt szerettei nyughelyét. Hogyan lehet viselni, ha valaki szinte naponta szembesül az elmúlással, friss gyásszal?

- Fiatalon kezdtem ezt a szolgálatot, aztán kiléptem, akkor még azt hittem, hogy végleg, mert túl nehéz volt viselni. Aztán évekkel később úgy hozta az élet, hogy újra ez lett az utam. Ma már tudom, hogy élettapasztalat és gyásztapasztalat kell ehhez a szolgálathoz. Bár én is a magam módján éltem meg a saját gyászom, fájdalmam, ami nem biztos, hogy egyezik a másikéval, de az empátiát erősíti bennem. Mert empátia és szeretet nélkül nem lehet megadni a kellő tiszteletet a gyászolóknak és az elhunytnak. Nem a búcsúztatás a legnehezebb rész, mert akkor már a feladatomra koncentrálok, bár a családtagokra nem mindig tudok odanézni, nehogy elsírjam magam, hanem az a 4-5 óra, amíg megírom a búcsúztató szöveget, az nagyon lelket tépázó. Mert bele kell élnem magam abba az életútba, abba a végső fájdalomba, ami a jelen, mert csak így tudom a gyönyörű magyar nyelvből, a sok szinonimából a legmegfelelőbb kifejezéseket kiválasztani, mert minden embert megillet az a végtisztesség, amit ott meg kell adni, hitelesen, reálisan, akkor is, ha nehezebb sors ért véget. Egyébként nem tudnék a saját szemembe nézni. Embernek kell lenni mindenkihez. Óriási felelősségérzet is van bennem, hiszen nem jöhet közbe semmi, ott kell lennem, teljesítenem, amit vállaltam. Nem lehetek beteg. Se fásult, aki ebbe elfásul, annak abba kell hagyni. Az ad erőt, ha megadom a tiszteletet az elhunytnak és a gyászolóknak és segíteni tudom a családtagokat, ha úgy érzik, méltó volt a búcsú, mert ez megnyugvást is ad. 

Horváthné Bencze Irén

- Ön, hogy viszonyul a halálhoz?

- Véget ér a földi élet, egy adott út, az út, amin mindenkinek végig kell menni. De annyi sok materiálisan nem megmagyarázható jelenség zajlik a világba, amin el kell gondolkodni. Polcz Alaine mondja, hogy kottafüzettel születünk a földre és a mi feladatunk lejátszani a hangjegyeket. Tudni kell feldolgozni és elfogadni, hogy születünk és meghalunk. Ami nem mindegy, hogy hogyan és mikor. A fiatalok elvesztése nagyon nehéz. Azonban, ahogy haladnak az évek, elérkezünk oda, hogy menni kell. A fontos, hogy szeretetünk kísérje az elhunytat. Ebben a szolgálatban rengeteget tanultam az emberektől, az életutakból, sorsokból. Csodálatos embereket ismertem meg, hogy mit kellett végigjárniuk, hogy honnét voltak képesek visszatérni és hogy milyen nyomorból voltak képesek elindulni. Elvégezték a feladatuk. Mindenkinek ezt kell tenni. 

- Mindenszentekkor hogyan emlékezzünk?

- Azt idézzük fel, ami szép, jó, kedves, vidám emlék. Ne a haláltusát. Az emlékek felidézése belső munka, csendben történik. Ne hangoskodjunk a temetőben sem ilyenkor sem máskor, és erre már a kisgyerekeket is meg kell tanítani.

- A gyerekek és a gyász is nehéz téma.

- El kell vinni a gyereket is temetésre 4-5 éves kortól. Ő is gyászol. Beszéljünk vele az elhunytról és arról is, hogy ő most mit érez. Ne legyen tabu sem a halál, sem a gyász, mert összezavarodik csak a gyermek. Ha nem beszélünk az elhunytról, az megakasztja a gyászmunkát. 

- Gyászév?

- Amikor magam érintett voltam, az édesanyám halála után, akkor értettem meg, mi ez. Hogy az első év, amikor minden megtörténi, de már nélküle. A gyászt a szívünkben viseljük, nem a külsőségekben. Ha valaki nem hord egy évig feketét, attól még gyászolhat és ha letelik az év, még nem biztos, hogy túl van rajta. El kell jutni oda, hogy ne akassza meg az életünket a szerettünk elvesztése. De gondolni lehet rá. Miért ne lehetne? Az életünk része volt és a szívünkben mindig ott lesz.