Drabik István és Drabik Tamás szobrai a Gönczi Galériában

Esendő figurák, archaikus maszkok acélból

Az intézmény idei első tárlatán két generáció kreatív energiái fonódnak össze egy térben – hangzott el bevezetésképpen a megnyitón. A két szobrászművész zalaegerszegi születésű, Tamás is itt nőtt fel, azonban jelenleg a fővárosban élnek.

Drabik István tanulmányait 1991 és 1996 között végezte a Képzőművészeti Egyetem Szobrász Tanszékén, majd két évvel később ugyanitt mesterdiplomát is szerzett. Munkássága Fischer György szobrászművész mecenatúrájával indult, akit azóta is mesterének tart. Az elmúlt évtizedekben számos egyéni kiállítása volt, többek között Budapesten, Zalaegerszegen és Szófiában. A zalaegerszegi Gébárti-szoborparkban is láthatunk tőle egy alkotást, Vasfigura címmel. A szobor 1998-ban készült, rozsdás acéllemezekből. Ez a mű is jól példázza Drabik István művészeti törekvéseit: emberi alakokat ábrázolni a maguk törékenységében. 

A kiállítást megnyitó Kovács László művészettörténész szerint, Drabik István művei Alberto Giacometti tépelődő, esendő figuráit juttatják eszünkbe. Szobrain a modern individuum drámája mutatkozik be. Emellett a Fischer Györgyre jellemző groteszkség is jelen van. Bár a keménynek tűnő vasat használja szobraihoz, sokszor mégis leheletfinom érzékenységgel formálja alakjait. Tartalmi szempontból is jellemzi egyfajta univerzális érzékenység. Jellemtiszta, lecsupaszított emberi sorsokat látunk, az anyagi és szellemi szféra kétségbeesett egyéneit. Kovács László úgy fogalmazott: egyfajta korhangulat ez, ám az ingerek, amiket a látvány kivált belőlünk ősiek, szomatikusak. Mert a megsebzett test látványa, a vívódó ember jelenik meg szemünk előtt; sokszor töredékesen, absztrahálva.

Némileg ezt az utat követi Drabik Tamás is, bár nála jóval összetettebb a kép. Sokkal inkább egy szimbólumteremtő hajlam domborodik ki műveiben. A nyomhagyás öröme és gyönyöre foglalkoztatja. Sok kulturális analógia és művészettörténeti játék figyelhető meg szobrain. A mükénéi kultúra halotti maszkjaira éppúgy asszociálhatunk, mint totemfigurákra, vagy Rodin szobrainak világára. Drabik Tamás legtöbbször acélból készíti szobrait hegesztési eljárásokkal, de a fa és fém együttes alkalmazásából született, sajátos hangvételű kompozíciói is megjelennek a kiállítótérben.

Önmagát expresszív hatású alkotóként jellemzi. A szobrok mellett grafikákat is készít. Mint azt a kiállítás ajánlójában írta magáról, foglalkoztatja a felismerhetőség határa, a különböző foltok, pacák, málló vakolatok, természeti alakzatok pedig inspirálják a munkára. Sokszor rajzol absztrakt, amorf alakzatokat, fejeket, amiket aztán kiindulópontként használ fel szobraihoz. Izgalommal tölti el az a folyamat, ahogy egy kétdimenziós munkából háromdimenziós tárgy keletkezik; vagy fordítva.

Mint a művészettörténész utalt rá: Drabik Tamás szobrai archaikus hatást keltenek, de nem direkt, hanem ösztönös módon. Apa és fia munkásságáról pedig összességében elmondható, hogy kompromisszumoktól mentes őszinteség jellemzi mindkét pályát. Mindketten az absztrakció ösztöne felől közelítenek. Szobraikon a valósághoz fűződő többértelmű viszonyt próbálják a néző elé tárni. Ebben a folyamatban nem mindig a harmónia érzése a fontos, sokszor pont a diszharmónia szándéka az erős.

A kiállítás február 12-ig látogatható.