A kommunizmus áldozataira emlékeztek a Korona Szalonban

   700 ezer magyart vetettek fogságba, köztük zalaiakat is

A városi megemlékezésen Balaicz Zoltán polgármester mondott ünnepi beszédet. Mindenekelőtt felelevenítette a kommunista rendszer kiépülésének nyitányát, vagyis azt, hogy 77 évvel ezelőtt, 1947. február 25-én tartóztatták le a szovjet katonák a nyílt utcán Kovács Bélát, az akkori legnagyobb kormánypárt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A politikust ezt követően a Szovjetunióba hurcolták, ahol Szibériába, kényszermunkatáborba került. 

 – Letartóztatása egy idegen hatalom katonái általi üzenet volt mindenkinek: ettől a pillanattól kezdve a szovjeteknek és kiszolgálóiknak, a hazai kommunistáknak senki és semmi nem állhat az útjukba. Ettől kezdve még a látszatra sem kell ügyelniük, bármit megtehetnek, a hatalom az ő kezükben van, amivel korlátlanul élnek és gátlástalanul visszaélnek – fogalmazott a polgármester. Hozzátette: a kommunizmus halálos áldozatainak száma 100 millió fő szerte a világban, Közép és Kelet-Európában 1 millió fő, hazánkban körülbelül 300 ezer ember veszítette életét. De áldozat az az elképzelhetetlenül sok ember is, aki életben maradt, de megfélemlítették, bebörtönözték, elválasztották szeretteitől, testileg és lelkileg tönkretették, megfosztották jogaitól.

Balaicz Zoltán felidézte, hogy a hozzátartozók sokáig nem mertek beszélni ezekről az évekről, évtizedekről. Ma viszont már méltó módon emlékezhetünk meg a kommunizmus áldozatairól. 

A rendezvényen a Nemzeti Emlékezet Bizottságának „Apám földje” című kisfilmje után dr. Káli Csaba történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltárának igazgatója tartott előadást. Néhány alapvető fogalom tisztázása után a kommunista diktatúra zalai vonatkozásairól is szólt. Mint mondta, az áldozattá válásnak különféle formái voltak: a kivégzésen és a munkatáborokba hurcoláson túl, ilyen volt többek között a börtön, az internálás, a személyi szabadság egyéb korlátozása, illetve a megbélyegzés, megkülönböztetés.

A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy bár a köznyelv minden oroszországi munkatábort Gulag-nak nevez, az elhurcoltak többsége Gupviba került. A Gulag ugyanis főleg a szovjet politikai- és köztörvényes fogjok gyűjtőhelye volt, mely a szovjet Javítómunka-táborok Központi Főparancsnoksághoz tartozott. A Gupvi-táborok viszont a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság részeként a Vörös Hadsereg által elfogott hadifoglyokat és elhurcolt civileket tartották fogva, „malenkij robotra” kényszerítve a rabokat. Ráadásul a hiedelmekkel ellentétben nem minden Gupvi volt Szibériában, sok munkatábort Oroszország európai oldalán építettek fel az ipari gócpontok közelében. A szovjet hadsereg körülbelül 700 ezer magyar állampolgárt vetett fogságba.

Káli Csaba néhány zalai vonatkozású egykori hadifogoly történetét is felelevenítette. Szólt többek között a zalaegerszegi Kosztolányi úti emléktábla egyetlen női „szereplőjéről”. Gerencsér Irént (1926-1998) egészen fiatal korában, 1945-ben hurcolták el, és sok más fogolyhoz hasonlóan Sztálin halála után szabadult. 1953 novemberében tért vissza Magyarországra, először Nyíregyházára, majd onnan Zalaegerszegre. 1969-ben egy igazolást kapott a Szovjetunióból, mely szerint felmentik a bűncselekmény vádja alól és rehabilitálják. Ám sem bocsánatkérést, sem anyagi kártérítést nem kapott. Ez általánosságban is jellemző volt a rendszerre. A rehabilitáltak már annak is örülhettek, ha a munkatáborban eltöltött éveket beleszámították a munkaidejükbe. 

A történész megemlékezett a zalai Rózsás János íróról, a magyar foglyok krónikásáról is, aki 1944 és 1953 között raboskodott szovjet munkatáborokban. A történész szakma számos dokumentumot köszönhet neki, hiszen kutatta és gyűjtötte a rabok adatait. Az egyéni történetekből pedig kiderül, hogy az embertelen körülmények között is milyen élni akarás élt az elhurcoltakban.

Az emléknap alkalmából idén is sokan helyeztek el mécseseket és virágokat a Kosztolányi utcai Gulag-emlékműnél.