Nagy Béla a népművészet mestere

A pásztorfaragás a szíve csücske

- Európában egyedülálló módon temetői sírjel gyűjteményt faragtunk, a Kárpát-medence minden tájegységét reprezentáló 106 fejfával. Ez egy olyan ritka lehetőség, ami egyszer adódik az ember életében. Gondolom, hogy az elismerés is főleg ennek szólt – mondta Nagy Béla.

- Ön akkor az ötletgazda?

- Valójában közösségi ötlet volt. Az országos fafaragó tárdadalomnak nem volt összejöveteli helye. Ezért 2001-ben egy konferenciát szerveztünk a népművészeti egyesülettel Gébártra. Nagy volt az érdeklődés, több, mint száz résztvevővel. Itt fogalmazódott meg a gondolat, hogy a sírjel kultúra nagyon leszálló ágban van. Később, 2014-től indultak a fafaragó táborok, ahol értelmes dolgot szerettünk volna alkotni, így talált egymásra ez a két dolog. Közben persze a szakirodalomnak is utána kellett járni. Ez szerencsére bőséges, és nagy segítséget jelentett, mert népi értékkel bíró fejfákat, a maguk jellegzetességével már szinte nem lehetett találni a temetőkben. Ezeket a sírjeleket egy emberemlékezetnyi időre állították, körülbelül 60 évet bírnak ki. Bár akad néhány kivétel, ami 200 évig is állt. Így kezdtünk hozzá a fafaragó táborok során a másolat sírjelekhez, minden évben gazdagítva a gyűjteményt. 

- Ön megvan elégedve a sírjel parkkal?

- Nagyon büszke vagyok rá. Tavaly kerítéssel vettük körül. A kapu nyitva van, de egyfajta határt jelöl a kerítés. Nagy a látogatottsága. Különös nyugalmat áraszt a hely. 

- Az ön faragási is látható itt?

- Egy fejfa faragásába kapcsolódtam be, de én a szervező feladatokat végzem, közben nem lehet elmélyülni az alkotásban is. 

- Maga a fafaragás hogyan lett az életútja?

- Nyírségi tanyáról származom, nagyapám egyszerű faragó ember volt. Ő adta a kezembe a szerszámokat. Akkoriban a józan paraszti ész rendszerben gondolkodást jelentett generációkon átívelően. Nagyon tetszett az általa készített karikás ostor. Az megragadt bennem. Később Lentiben voltam katona és ott kezembe akadt a bőr, feszültség levezetőnek elkezdtem alkotni. Meg mellette a néprajzzal is foglalkozni. Szakmaként asztalosnak tanultam, tehát a fával bánni, de az más, mint a népművészet. Akkor azt sem tudtam, hogy létezik népművészeti egyesület, de a lenti egyesületből meglátták a munkáimat és meghívtak maguk közé. Így három karikásostorral a hónom alatt beállítottam. 

- Egyéb kedvencek a karikás ostor mellett?

- A pásztorfaragás a szívem csücske. A teknővájó cigányok technikáját pedig annyira szeretem, hogy a tervem, hogy 90 éves koromban, amikor már nem tudok alkotni, erről könyvet írjak.

- Létezik még ez a szakma?

- Sajnos nem. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy én rátaláltam a vasboldogasszonyi falu végén Sanyi bácsira, akitől mindezt megtanulhattam. Mert már sehol nem lelhető fel egyébként. 

- Önnek mennyi tanítványa volt az évek során?

- Nem tudom megmondani. Vannak, akik már 15 éve tanulnak tőlem, vannak egész ifjak. Mint a mostani tanítványom, akit vittem a Mesterségek Ünnepére is látni, tapasztalni. Olyan alkotást látni, ami jól esik a szemnek és a szívnek. Amire ha ránézek, késztetést érezzek, hogy meg is fogjam. Az már jelent valamit. 

- Mit jelelt önnek ez a mostani elismerés?

- Maradtam, aki voltam fafaragóként és emberként is, de azért nagyon jól esett. 

- Egyéb terve?

- 125 évig szeretnék élni egészségben.