A bábszínház nemcsak a gyerekeké

Pénzes Csaba a bábok szerepéről

A társulat igazgatási munkatársával, Pénzes Csabával beszélgettünk a bábok archaikus erejéről, sztereotípiákról és negatív jelenségek művészi bemutatásának fontosságáról.

– A tavaly év végén játszott Tömöri Péter „Betlehemes játék” című előadás sokak szerint kicsit erősre sikerült a hangsúlyos pokolábrázolás miatt. A mostani Nagy Lázár Kincső-darab viszont egy klasszikus, mondhatni konzervatív előadás. Szándékos ez a visszafogottság?
– Részben igen, másfelől viszont az az oka, hogy Nagy Kopeczky Kálmán rendező ezt hozta magával. Régi erdélyi versekből és népszokásokból állt össze ez az angyaljáték, melyet hozzá íródott zene kísér. Egy klasszikus, szép betlehemi történetről van szó. Való igaz, hogy a tavalyi betlehemes előadást sokan nem díjazták.

– Állítólag több gyerek félt, a felnőttek pedig rosszallták. Persze akad olyan is, aki szerint egy nagyon jó, látványos, 21. századi kívánalmaknak megfelelő darab volt.
– Néha nehéz eldönteni, hogy mit adjunk a gyerekeknek. Máról szóló, mából merített előadásokat, vagy esetleg megpróbáljuk eldugni előlük a valóságot. Amivel ők egyébként teljesen tisztában vannak, hiszen benne élnek.

Kezdetben nekem is voltak furcsa érzéseim a tavalyi bemutató kapcsán, a pokol-jelenetek miatt, de úgy gondolom, hogy nem dughatjuk a gyerekek fejét a homokba. Fontos, hogy megpróbáljuk nekik művészi értelemben bemutatni a negatív dolgokat is. Akár úgy, hogy a rossz nyelvezetet, szlenget megjelenítsük ebben a negatív formában, például az ördögök beszédstílusában. Hiszen ez ellen küzdenek a pedagógusok is, így egy ilyen darabnak nevelő hatása is van.

– Egy hónappal ezelőtt a sötétség volt a „főszereplője” az egyik előadásnak. Annak milyen volt a fogadtatása?
– A sötétben látó tündér azért íródott, mert a gyermeki fantázia legnagyobb ellensége a sötétség. Elképesztően élénk a fantáziájuk, ám sötétben inkább a félelemkeltő képek kerülnek előtérbe, hiszen ha nincs fény, korlátozott a tájékozódás és a valóság felismerése. Az előadással az volt a cél, hogy megmutassuk, bebizonyítsuk: ha a sötétben jóra, szépre gondolunk, akkor pozitív képeket látunk, s nem tör ránk a félelem.

– Mindkét említett darabban a bábjátékon kívül igazi színészi előadás is folyik. Sikerült már eloszlatni azt a téveszmét, hogy a bábszínház marionettekből és kesztyűbábokból áll, amit paraván mögött mozgatnak?
– Tényleg, még mindig sokan ezt hiszik, sőt kezdetben én is így voltam vele! A bábozás egy nagyon ősi, archaikus művészi kifejezésmód. Egyiptomban, Indiában vagy Indonéziában ma is óriási szerepe van. A középkori Európában pedig az a megnyilvánulási forma volt, ahol olyan dolgokat lehetett elmondani a bábok segítségével, „esetlenségével”, amiket élő színházi előadásokon nem tehettek volna meg az emberek.

Az irónia, a groteszk hatások, az uralkodók burkolt, ám mindenki számára érthető kifigurázása a vásári komédiák kelléke volt. Ezek az egyszerű, nem intézményesült vásári bábjátékok viszont egy idő után eltűntek. A piacok, állatvásárok szerepe csökkent, s a műfaj sokáig nem tudott továbblépni. Az intézményesülés csak később jött. És sokáig ez a „paravános” forma volt a hangsúlyos.

– Manapság mennyire tud még archaikus vagy rituális lenni a bábszínház?
– Nyilván a kor szelleméből fakadóan egyre kevésbé. A dolgok változnak, a közönség is az érthetőbb – hol szórakoztató, hol elgondolkodtató – darabokat kedveli. Ez persze nem baj. Régen a bábelőadás ment a tömeghez a vásárokba, most pedig a nézőket kell a színházba csábítani.

Azért az ősi motívumok: fény–sötétség, jó és rossz, igazság–árulás, barátság, szeretet most is jelen vannak. Maximum az előadásmód igazodik a korhoz. Mi is igyekszünk kísérletezni, kitalálni újdonságokat. Jövő év elején például egy felnőtteknek szóló bábelőadással készülünk: Parti Nagy Lajos Ibusár című művét mutatjuk be. Kíváncsiak leszünk a reakciókra. Már folynak az előkészületek, lélekemelő előadás lesz.

– Ki lehet robbantani a felnőtteket abból a sztereotip gondolkodásból, hogy a báb a gyerekek műfaja?
– Nehéz. Azért érdekes ez, mert ahogy az előbb is szó volt róla, a bábszínház eredetileg nem gyerekeknek szólt. Bábokkal ugyanazokat az érzéseket lehet kelteni, mint más színpadi művekkel. Sőt, árnyaltabban, de ha kell, durvábban is megmutathatunk bizonyos jelenségeket. Míg a durvaság egy bábelőadásnál elfogadható, addig ugyanez egy élő szereplős darabnál már nem biztos.

– A báb egyfajta lehetőség, hogy saját testünk korlátaiból kilépjünk?
– Igen, és hogy kilépjünk abból az ízlésvilágból is, amit sok esetben épp a testünk alapoz meg. A báb kitolja a jó ízlés határait. Amit egy báb megtehet, azt egy ember nem biztos. Ráadásul a fizikai adottságaink is korlátozottak. Egy bábot nyújthatunk, torzíthatunk, kitekerhetünk, a testünkkel ugyanezt már bajosan tesszük meg.

– A szimbólumokat értjük még? Tudjuk követni a párhuzamosan futó cselekményeket? Gondolok itt főleg a gyerekekre.
– Talán azért ez még működik. Hiszen ősi motívumokról van szó, és a fantáziálás sem halt még ki. Az pedig nem baj, ha valaki néha lemarad egy kicsit az előadás közben, s elveszíti a fonalat. Attól még sok dolgot lehet élvezni. A gyerekek kíváncsiak, sok minden megmozgatja a képzeletüket. A lényeg pedig a szórakozáson túl a tanulás, a művészeti nevelés. Ez itt egyfajta „árukapcsolás” is: a bábszínház és a színház egy épületben van. A gyerekek idősebb korukban már ismerős közegbe jöhetnek a „nagyok” színházába.