Csurka Eszter képei a Kereszturyban

Azt se mondja: Cím nélkül

A mostani performance-ban mi lehetünk a főszereplők. Bennünk játszódhatnak le töredékes történetek, képzelt jelenetek, amiket magunknak kell átélni, lejátszani, miközben a képeket nézzük a Keresztury ÁMK galériájában.
Azt képzeltem, hogy ürességben vagyok, ahonnan gyorsan menekülni kéne, de végtagjaim megbénultak – mint egy rossz álomban. Nem tudok elfutni, elmászni, csak taposom a légüres teret („zuhanni készülök áááá”- ahogy Müller Péter Sziámi énekelte még a Kontroll Csoportban).

Mintha szétfolyt, belassított futurista képeket néznénk, ami teljes képzavar. De mégsem. Mennének előre - bele a jövőbe - az alakok. Sietnének, de nem lehet, túl sűrű a levegő, vagy túl híg, máskor az akvárium falai szabnak határt. Légszomj, pánikroham. A fények is furcsák: hol homályos fekete-fehérség, hol meg vörös sejlik fel és minden olyan nagy, és ijesztő szögben dől. Ebből beájulás lesz, úgyhogy valamerre gyorsan ki kéne törni mégis. Legalább felébredni (vagy inkább becsukni a szemem?)

És mi van, ha mindez csak tréfa? (Hisz a művésznő a Színház és Filmművészeti Főiskolán operatőrként is végzett.) Ez egy film utcaképe, furcsa kamera beállítással, ahol rohannak az emberek; csak szellemképes lett a monitor (ócska már az Orion, majd lomtalanításkor kiszórjuk). Nincs itt gond, se pánikszoba, nem kell zacskóba lélegezni.
Annál is inkább, mert végre igazi vizuális élményt is kapunk egy tárlaton.