Hol húzódnak az érzelmi határaink?

 Önvédelem, szerethetőség, nyitottság

Az est vendégével, Éger Csaba pszichológussal (aki Szombathelyen és a fővárosban család-és párterapeutaként, valamint nevelési tanácsadóként is dolgozik) egy mindenkit érintő, ám elég összetett kérdéskört igyekeztek végig járni: hol húzódnak a határaink? Természetesen pszichológiai értelemben. Az egészséges határ definícióját egyáltalán nem könnyű felállítani, mert az sem jó, ha túl merevek a határok, de az sem, ha túl „lazák”. Az igazság – mint általában minden esetben – valahol középtájon van. Ezt viszont nem könnyű megtalálni. Jól jelzi ezt az is, hogy a páciensek többsége valamilyen „határproblémával” keresi fel a terapeutákat.

Éger Csaba bevezetésképpen elmondta, hogy munkája során nem önmagában az egyént nézi, hanem inkább úgy tekint az emberekre, mint valamilyen kisebb vagy nagyobb kapcsolati háló tagjaira. Vagyis rendszerszemléletben gondolkodik. Életünk legnagyobb részét ugyanis kapcsolatokban töltjük, így folyamatosan döntenünk kell egyrészt a fizikai, másrészt pedig a lelki határaink meghúzásáról.

Éger Csaba és Nagy Réka

A határ tehát az én és a külvilág közti vonal, ha úgy tetszik védelmi vonal, mert ennek segítségével állapítjuk meg, hogy egy-egy helyzet „oké” e számunkra, vagy sem. Hol vagyunk jól, hol szeretnek, vagy fogadnak el minket, hol tudunk érvényesülni? Ezzel szemben ahol nem érezzük jól magunkat, vagy megaláznak, elnyomnak minket, azokat a helyeket kerüljük; határainkkal védve magunkat. Az egyénnek persze nemcsak a külvilág felé vannak kapcsolatai: mindezek a határok a családokon belül is jól megfigyelhetők, sőt alrendszerek is létrejönnek a családi hierarchiában. Ha egyáltalán van ilyen.  Mert ha túl lazák a határok családon belül, akkor könnyen „átjárhatóvá”, nyitottá válik a rendszer. Ilyenkor többek között sérülhet a privát szféra (például ha valaki mindig ránk nyitja az ajtót, vagy belehallgat a telefonbeszélgetésünkbe). Másrészt az is lehet, hogy egy érzelmi hiánnyal küzdő szülő túl sok információt oszt meg a gyermekével, túlságosan rátelepedve, magához láncolva a másikat. Az érzelmileg nem elérhető szülő viszont annyira bezárkózik saját határai közé, hogy törés keletkezik a kapcsolatban.

Érdekes az ilyen élethelyzetekre kialakított válasz és stratégia is. A „rátelepedő szülő” gyereke vagy nem húz határt, és behódol, mert úgy érzi, hogy ezzel marad szerethető a szülő számára. Ha meg határt húz, akkor akár valamilyen destruktív magatartás is előfordulhat. Utóbbi az elzárkózó szülő gyermekénél is megjelenhet, mert a gyerek valamivel fel szeretné hívni magára a figyelmet. De az is lehet, hogy olyan sokszor fullad kudarcba az, apa vagy az anya érzelmi elérésére tett kísérlet, hogy maga is zárkózottá válik; elvonulva a saját maga építette falak közé.

A szakember hozzátette: ezeket a korai életszakaszban szerzett „csomagokat” sokszor egy életen át cipeljük. Már a csecsemő- és kisgyermekkori tapasztalatok eldöntik, hogy ki rendelkezik erősebb vagy gyengébb határokkal. Hiszen a szülőkkel való kezdeti kapcsolat és a hozzájuk való erős, vagy gyenge kötődés sok mindent befolyásol. Így az sem mindegy, hogy maguk a szülők milyen érzelmi múlttal, háttérrel vállalnak gyermeket.

Probléma adódik abból is, hogy sok szituációban azért nem merünk határt húzni, mert attól félünk, hogy akkor elveszítjük szerethetőségünket, s ezáltal magát a kapcsolatot, melyben vagyunk. Legyen szó párkapcsolati-, családi-, barát-, vagy munkahelyi viszonyokról. Emiatt sokszor olyan helyezetekbe is belemegyünk, amiket valójában nem is szeretnénk, vagy nem értünk vele egyet. A pszichológus szerint fontos annak megértése, hogy ha meghúzom a határt, felvállalom magam a másik előtt, attól még értékes maradok.

A fentiekből az látszik, hogy sem a túl merev/szigorú-, sem pedig a túl laza/gyenge határ nem ideális. Az első esetben túlságosan bezárkózunk, elérhetetlenné válunk, vagy nem vállaljuk semmiért a felelősséget, hárítunk. A másik helyzetben pedig kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá válhatunk, olyan személlyé, aki képes mások felelősségét, baját is magára venni. Az egészséges az, ha rugalmas határaink vannak, és a felmerülő problémáinkról merünk beszélni. Kinyilvánítva véleményünket, megfogalmazva céljainkat, de közben figyelve a másik igényeire, érzéseire is. Családon belül pedig mindig legyen világos, hogy mi a szülők és gyerekek dolga, felelőssége, utóbbiaknak életkoruknak megfelelően. 

Ha pedig úgy érezzük, hogy problémáink vannak a határainkkal valamilyen élethelyzetben, akkor első lépésként próbáljuk a múltban megkeresni azt az állapotot, amikor ez a vonal még védelmet adott számunkra. Hiszen a zártság egykor segített valamiben, de ha ez a helyzet már nem áll fenn, akkor tudunk változtatni a stratégián. A terapeuták pedig segítséget nyújtanak a határok „feltérképezésében”, valamint újrarendezésében.