Czegő Teréz Aranydiplomás

 „Én már zalaegerszegi vagyok” 

- Hogyan kanyargott ez az út Zalaegerszegre?

- Egy kis erdélyi faluban, Bordoson születtem, és már iskolás koromban tornásztam, néptáncra jártam, kosárlabdáztam és tagja voltam az iskolai színjátszó csoportnak is. Volt egyszer a középiskolában egy tehetségkutató verseny, a színművészetiről jött egy tanár meghallgatni és ő javasolta, hogy próbáljam meg a felvételit. Dehogy próbáltam meg, szegények voltunk, kilencen testvérek, így az érettségi után elmentem dolgozni. Majd egy év múlva küldött egy levelezőlapot ez a tanár, hogy miért nem próbálom meg a felvételit. Hát akkor gondoltam megpróbálom és elsőre fel is vettek. Ösztöndíjasként tudtam elvégezni az egyetemet. Majd Temesváron játszottam 15 évig. A férjem halála után jöttem Magyarországra. 3 évig Békéscsabán dolgoztam, és 1988 óta Zalaegerszegen. Ilyen sokat még sehol nem éltem, mint itt. Én már zalaegerszegi vagyok.

- Nem is gondolt arra, hogy szerencsét próbál, mondjuk a fővárosban?

- Az ilyen próbák egy bizonyos korhoz kötöttek. Fiatalon még jól van, de abban az életkorban én már nem akartam kopogtatni sehova.

- Volt-e, van-e szerepálma?

- Nem. Mindent eljátszottam, amire felkértek, semmit nem utasítottam vissza. Nagyon sokféle karaktert játszhattam, nem skatulyáztak be. Már a főiskolán, a záróvizsgán, egy olyan idős székelyasszonyt játszottam, mint ami most vagyok és nagyon jól sikerült. De szerettem Néró anyja lenni, vagy az „Asszony a fronton”, hercegnő, parasztasszony. Mindent. Utoljára a „Kölcsönlakás”-ban, a „Sose halunk meg”-ben és az „Elnémult harangok”-ban szerepeltem. Ami különösen szép emlék, amikor még a székely kisfalvakba vittük a szép magyar beszédet. Ott hivatásunk volt, nem mesterségünk. 

- Elismerések?

- 2018-ban kaptam Gobbi Hilda-díjat. A Temesvári Csiky Gergely Állami Színházban pedig örökös tag vagyok. 

- A Kvártélyház a nyáron megköszönte, hogy a Pál utcai fiúk zászlaját Ön hímezte. Hobbija a kézimunka?

- Igen. Az Asszony a fronton”-ban szinte csak az én kézműves dolgaim adták a díszletet. Kiállítás is volt a munkáimból a színházban. Olyan nincs, hogy én leülök, amíg várok, akár, hogy a színpadra behívjanak, addig is tennem kell valamit. Most éppen csomagolok egy debreceni fellépésre.

- Az utazás mennyire megterhelő?

- Még bírom. Az „Asszony a fronton”-nal felléptem Erdélyben több helyen és még Melbourne-ben is. Fel a repülőre, le a repülőről. Ment. Az ottani magyar közösséghez hívtak meg. 

- Akkor nem az a tipikus nyugdíjas élete van.

- 20 éve vagyok nyugdíjas, de állandóan játszom. A színész életben az a jó, hogy egyik nap ilyen, a másik nap olyan. Még az édesanyám mondta, hogy nehogy idős korodra tudd meg, hogy örülni kell és lehet mindennek. Ehhez tartom magam. Sok rokonom nem érte meg ezt a kort, amiben én most vagyok. Vannak az életben nehezebb helyzetek, de örülni valót mindig lehet találni. 

- Vannak a társulatban olyan tagok, akik még meg sem születtek, amikor Ön már itt játszott. Ez milyen érzés?

- Az egész színház egy nagy család. Örülök a fiataloknak, úgy fogadom őket, mint a fiatalabb családtagokat. Ahogy egykor engem is fogadtak. Öreg is kell a színházba, igaz kevesebb. 

- Az Ön védjegyei a kalapjai. Nem is lehet e nélkül látni.

- Mindig hordom. Nagyon szeretem őket, sokféle van, alakítok is rajtuk. Már fiatal koromban is hordtam és azóta mindig.

- Tervek?

- Elkezdtem itt Zalaegerszegen a 34. évadot. Egészség legyen.