A víz és az emberi test a művészettörténetben

Tánczos György előadása zárta az Utóvéd sorozatot

Mint ismert, a programsorozatot azt követően indította útjára Tóth Norbert képzőművész, hogy a művészettörténet oktatást kivezették a Nemzeti Alaptantervből. A hiánypótlás céljából február közepétől, kéthetente csütörtökön különféle művészeti témákban szerveztek előadásokat a Club PopUp Undergroundban. Az évad zárásaként Tánczos György festőművész, az Ady-iskola művésztanára „Ember a vízben - A víz és az emberi test kapcsolata a művészettörténetben” címmel tartott előadást. A téma kapcsán az aktok, a mezítelenség, az emberi test és a vízfelület érintkezése, és mindezek határvonalai is szóba kerültek. 

A művész elöljáróban elmondta: a téma irodalma hatalmas, egy előadás keretében csak „csipegetni” lehet belőle, hiszen a víz és az ember együttes ábrázolása már a történelem legkorábbi időszakában is megjelenik. Filozófiai, vallási, művészeti kérdések is felmerülnek, mert a víz az élet bölcsője, egy őselem. Ábrázolása régóta foglalkoztatja az emberiséget. Lehet szent folyam, az élet vize, szentelt víz, szent kút, a megtisztulás, de a szórakozás, gyógyítás, regenerálódás eszköze is, sőt manapság a kortárs művészetben a környezetvédelemmel kapcsolatban is megjelenik.

Ofélia

Az egyik legrégibb vízhez és emberhez köthető leletet gróf Almássy László felfedező, Afrika-kutató („Az angol beteg”) találta meg 1933-ban Délkelet-Egyiptomban. A neolit kori (körülbelül 10 ezer éves), stilizált ábrázoláson úszó emberi figurák jelennek meg. De többen megkérdőjelezik, hogy valóban úszó alakokról van-e szó, mert lehet, hogy más a szimbolikája. Az egyik magyarázat szerint inkább vízben lebegő elhalt lelkek láthatók az ősi rajzokon – tette hozzá Tánczos György.

Az előadó ízelítőt adott arról, hogy az egyes korszakokban hogyan dolgozták fel az ember és a víz kapcsolatát a képzőművészek. Kiemelve többek között, hogy a víz és a női akt témája a 19. század fordulóján, a romantika idején jött elő. Példaként hozva John Everett Millais brit festőművész 1851–1852 között készült híres Ofélia című festményét, mely Hamlet kedvesét örökíti meg a vízbe fulladás pillanatában. A festményt sokan a szentek, mártírok ábrázolásmódjához hasonlították, ám voltak olyanok is, akik inkább erotikusnak vélték. A korábbi festészeti hagyományokat aztán Renoir rúgta fel az impresszionista fürdőzők (Nagy fürdőzők) sorozatával, de Cézanne-t is foglalkoztatta a „fürdőző nők” téma. 

Renoir: Nagy fürdőzők

Mivel Tánczos György festészetében hangsúlyos a vízbe merült alakok, testek ábrázolása, több kortárs példát is hozott az úszó, vízben lévő, fürdőző ember lehetséges képi megjelenítéseiről. (Saját munkáit most szándékosan nem mutatta be.)  A víz- és a bőrfelület kapcsolódási pontjairól, az érintkezés finomságáról, vagy éppen a fények, árnyékok, villódzások különös hatásairól is beszélt. Utóbbi sajátos lehetőségeket rejt magában, amit több 20. századi, és kortárs alkotó is igyekezett kihasználni (David Hockney, Breznay Pál, Mátis Rita). Az előadó megemlítette Méhes László festészetét is, hiszen a magyar fotórealizmus egyik hazai képviselőjéről van szó. Ő egy különös „vizes témát” választott: Langyos víz című, 1970-1973 között készült sorozata egy sajátos utalás a késő Kádár-kor diktatúrájára. A medencében látható, jellegzetes – ma már retro – arcok egy korszak tökéletes (és kissé ironikus) lenyomatai. 

Méhes László: Langyos víz

Tánczos György azt is elmondta, hogy a téma kapcsán óhatatlanul előjön mezítelenség erkölcsi kérdése, hiszen a fürdőző alakok a legtöbbször ruhátlanok. Az aktokat pedig száz éve is, és ma is gyakran éri kritika, sőt össztűz. Az est végén elhangzott, hogy sokszor kitárulkozás, tárgyiasítás, szemérmetlenség a „vád”. A vízben lévő aktok (és a felmerülő vádak) teljesen más értelmet nyernek, ha női alkotó készít ilyen festményeket. Mátis Rita Fürdőzők sorozata esetében ráadásul az alkotó és a modell ugyanaz…

Mátis Rita: Fürdőzők

Az Utóvéd a következő hetekben nyári pihenőre megy, de a tervek szerint ősszel folytatódnak a művészettörténeti előadások.