Zalai táj szőlőheggyel, pincével

Előadás a borkultúráról

Az előadó ezúttal Gyanó Szilvia néprajzkutató, a nagykanizsai Thúry György Múzeum munkatársa volt, aki az egykori Zala vármegye területén lévő szőlőművelésről és borkultúráról beszélt. A kelta kortól tulajdonképpen napjainkig áttekintve a szőlőtermelés és borászat, na és a hozzá kapcsolódó szokások, hagyományok, társadalmi jelenségek változásait. Mint mondta, a témát több tudományág is kutatja, ő elsősorban a néprajzi szakirodalmat vette alapul. Ennek ismeretében tárta fel a szőlészet kultúrtörténeti hátterét, de a 20. század végi, 21. század eleji családi borgazdaságokkal is foglalkozik.

Gyanó Szilvia

Ha a történelmi Zala megye területét nézzük, akkor a Balaton-felvidéki, badacsonyi és zalai borvidék tartozik a szőlőművelés hagyományos színhelyeihez. Ezeknek alrészei is vannak; a zalai például a csáfordi, a szentgyörgyvári és a Mura-vidéki szőlőtermő körzetre tagolható. Összességében azonban dunántúli borkultúráról beszélhetünk, melynek gyökerei a kelta-római kori időkbe nyúlnak vissza. Mindezt régészeti leletek is alátámasztják.

A középkori szőlőkultúra kialakulásában az egyháznak és szerzetesrendeknek volt nagy szerepe volt; pláne, mert a miséhez kellett a bor. Általánosságban elmondható, hogy a 11-13. századra a szőlőtermesztés elérte a határait. Kialakultak a történelmi borvidékek és gazdálkodási szokások, sőt az is világossá vált, hogy mely területen melyik szőlőfajta érzi jól magát. Mindezek alig változtak a 19. században megjelenő, és óriási károkat okozó filoxéráig. Ezt követően viszont komoly változások kezdődtek.

Az előadó korabeli ábrázolásokat is bemutatott

Hogy miért alakult ki a zalai tájat erősen meghatározó kisparcellás szőlőművelés? Az etnográfus szerint középkori gyökerei vannak, és a kisparaszti birtoklásra vezethető vissza. Úgynevezett hegyközségek, autonóm közösségek alakultak ki, melyek a szőlősgazdák irányítása alatt álltak. Annak ellenére, hogy a földesúr alá tartoztak, volt saját jogállásuk, „cserébe” persze adózniuk kellett uruknak. Eleinte a must, vagy a termés fele illette a földesurat, később pedig hegyjáradékot, vagy hegyvámot fizettek. (Ez egy előre meghatározott mennyiségű borral való adózás volt.) A hegybirtokosok maguk rendelkezhettek a birtokukkal; átörökíthették, eladhatták. Ha viszont örökös nélkül halt meg a tulajdonos, a birtok visszaszállt a földesúrra. A földesúr jóváhagyásával hegybíróságok is működtek, akiknek döntési joguk volt, sőt hegytörvények is voltak, melyek a kötelező érvényű normákat, szabályokat tartalmazták. Fennmaradtak a korszakból hegykönyvek, amik révén a birtokmozgásokat is nyomon követhetik a kutatók. Ez a „rendszer” tulajdonképpen a jobbágyfelszabadításig fennállt. Utóélete azonban a 20. században (sőt akár napjainkban) is megfigyelhető, a települések határában megbúvó, rejtett szőlőhegyek világában.

Illusztráció (Fotó: Archív/pP)

Gyanó Szilvia elmondta: a 19. században már hatvan szőlőfajta volt ismert (köztük a kéknyelű és a „juhfarkú”), a szőlészet pedig általános foglalkozási ág volt a megyében. Jórészt fehérborokról beszélhetünk, de néhány helyen vörös is készült. A tájkép szempontjából a pinceépítészet is meghatározó volt a megye területén. Az épületek méretét pedig a prés határozta meg. Gönczi Ferenc Göcsej című munkájában olvasható, hogy „a göcseji ember lelki alkata vendégszerető, szívességét szőlőhegyekben mutatja ki”, sokszor behívták a pincékbe is a látogatókat. Igazi közösségi élet zajlott már akkoriban is a szőlőhegyeken. Bár a szüret például sokáig nem volt akkora „látványosság”, mint manapság.

Illusztráciö (Fotó: Archív/pP)

A néprajzos úgy látja, hogy a bor az mindig többet jelent a szőlő levéből erjesztett italnál. A szőlőhegy pedig mindig több, mint a termelés és a megélhetés biztosításának a helyszíne. Termőtájat, természeti- és épített környezetet is jelent, mely az ember munkájának évszázados nyomát viseli magán. A munka, a gazdálkodás fontos színtere, de egyben a szabadidő és az ünnepnapok kitüntetett terepe is. Napjainkban pedig – amikor reneszánszukat élik a családi borászatok – amolyan helyi identitásképző, turisztikai és gasztrokulturális szerepet is betölt.