2021.09.18., szombat - DiánaZalaegerszeg időjárása

Vezető hírek

Hogyan bringáztunk a századfordulón?

2021. március 23. kedd, 17:11
Szerző: Pánczél Petra; Fotó: Göcseji Múzeum
Ragasztó, szelepgumi, fékező, csengő, kutyák ellen meg korbács vagy nádpálca. Többek között ezek voltak a 19. század végén a biztonságos kerékpározás kellékei itt Zalaegerszegen. Ehhez hasonló „menetszabályzatokat” országszerte alkottak, hiszen ekkoriban főleg egyesületi keretek között űzték ezt a sport-és szabadidős tevékenységet az emberek (leginkább a férfiak).

A velocipédtől a Csepelig - "Soványodás szempontjából" kezdetben nem ajánlották a kerékpározást

A jó idő közeledtével minden bizonnyal sokan veszik elő a biciklijüket a következő hetekben (pláne, mert a járvány miatt szinte csak szabadtéri programokat szervezhetünk). Annak próbáltunk utánajárni, hogy a 19-20. század fordulóján vajon hogyan vált egyre népszerűbbé a kerékpározás, hiszen a velocipédet még nem is volt olyan könnyű „megülni”.

A biztonsági kerékpár gyosan elterjedt. A képen Kovács István (jobbra) bezerédi kántortanító és barátja egy Balaton körüli túrán 1923 táján (Forrás: Göcseji Múzeum)

Dr. Frisnyák Zsuzsa „A kerékpározás kultúrájának kialakulása Magyarországon” című tanulmányában az olvasható, hogy a kerékpárra mint eszközre kezdetben ugyan az arisztokraták figyeltek fel, ám mégsem vált afféle „úri” tevékenységgé. Sokkal inkább a polgárok sportja lett, és mivel néhány év leforgása alatt egyre többen engedhették meg maguknak a kerékpárvásárlást, sokak számára munkaeszközzé is vált; ezzel jártak a küldöncök, postások, szolgák. A kerékpározás kultúrájának megteremtésében, viszont a különféle egyesületek jártak élen. Szélesebb körű elterjedéséhez persze az is kellett, hogy a velocipéd után megjelenjen a lánchajtásos biztonsági kerékpár (1885). Erre már nemcsak felszállni volt sokkal könnyebb, hanem hajtani is. 

Borbély György (fekvő alak) és két társának műtermi felvételeTordán, 1890 körül (Forrás: Göcseji Múzeum)

Zalaegerszegen az Erdélyből áttelepült Borbély György főgimnáziumi tanár volt az egyik legaktívabb a sporteszköz népszerűsítésben, bár kerékpáros egyesület már 1895-től működött a városban. Borbély 1896-ban kapcsolódott be a szervezet munkájába, ami nem is csoda – hiszen mint az Béres Katalin történész (Göcseji Múzeum) egyik tanulmányából is kiderül – a tanár már Kolozsváron is tagja volt a kerékpározó körnek, társaival rendszeresen túrázott, sőt Párizsig is eljutott, mégpedig velocipéddel. Ilyen előzmények után érthető, hogy Zalaegerszegen is nagy lelkesedéssel vetette bele magát a sportéletbe. 1897 márciusában már az egerszegi biciklizők menetparancsnokává választották. Az ő dolga volt többek között a kerékpáros kirándulások megszervezése. Valószínűleg közreműködött az egyesület 1897 nyarán elkészült útszabályzatának kidolgozásában is. A „menetszabályozás” részletei – melyből a bevezetőben idéztünk – Frisnyák Zsuzsa tanulmányában is szerepelnek. Eszerint a kirándulások résztvevői a gyülekezési helyen „Adj Isten"-nel köszöntötték egymást, és kötelesek voltak az egylet ruháját és jelvényét magukra ölteni. De a kerékpárhoz tartozó teljes felszerelést (ragasztót, lámpát, csengőt, kutyák ellen korbácsot satöbbi) is magukkal kellett vinniük. A túra alatt a menetparancsnok hajtott legelöl, a segédje leghátul, a csapat tagjainak pedig legalább 6 méteres követési távolságot írtak elő. Ha valakit baleset ért, mindenki köteles volt leszállni. A sportoláson kívül ezeknek a kirándulásoknak célja volt az is, hogy a környék néprajzi, történelmi, vagy akár földrajzi nevezetességeit megtekintsék, megismerjék. 

Borbély később a helyi kerékpárosversenyek bírájaként is tevékenykedett. A Magyar Paizs (melynek a szerkesztője is ő volt) 1914. június 4-i számában például tudósítás olvasható egy a zalaegerszegi munkásgimnázium ifjai által szervezett bajnokságról. A táv 45 kilométer volt: a zalaegerszegi nagytemplomtól a zalalövői templomig, és vissza. Az első helyezett 1 óra 55 perc alatt tette meg az utat. 

Persze a kerékpározás elterjedésével nemcsak az egyleteknek és a versenyeknek, hanem magának a kerékpáros közlekedésnek is lettek szabályai. Az 1898-as belügyminisztériumi rendelet szerint kerékpározni csak kocsiúton lehetett. Ha az út nagyon rossz volt, a helyi hatóság engedélyezhette a gyalogos utakon is a biciklizést, de „csak az emberi haladást felül nem múló sebességgel". Belterületen a kerékpárosok nem haladhattak gyorsabban egy kétfogatú kocsi sebességénél. Ha pedig egy ló megvadult a kerékpáros látványától, le kellett szállni a vasparipáról.

A kerékpározás kultúrájának Zala megyei kialakulásával Megyeri Anna történész (Göcseji Múzeum) is foglalkozott, csakúgy mint a helyi sporttörténettel, azon belül is a ZTE és szakosztályai múltjával. Érdeklődésünkre elmondta: hogy a századforduló környékén itt a városban is az addig unikumnak számító kerékpárból, mint sporteszközből hamar közlekedési-, és munkaeszköz lett. Köszönhetően a biztonsági kerékpárok gyors terjedésének. De természetesen a biciklizés mindvégig megmaradt szabadidős tevékenységnek is. A századfordulón készült katalógusokból az is jól látszik, hogy a gyerekek is kaptak már ajándékba kerékpárt, gyakran épp húsvétra. Ez az ajándékozási szokás tehát már korán megjelent és nemcsak napjainkra jellemző.

Kerékpározók az 1940-es évek elején (Forrás: Göcseji Múzeum)

A két világháború között már a ZTE kerékpáros szakosztálya szervezett versenyeket. 1927-ben például a Zalaegerszeg-Zalatárnok-Zalaegerszeg 44 kilométeres útszakaszon. A versenyre a kerékpárszakosztály vezetőjénél, Anhalczer Istvánnál lehetett jelentkezni, akinek kerékpárüzlete is volt a Rákóczi úton. A nevezési díj ekkor 2 pengő volt – idézte fel a történész.

Hogy mi a helyzet a női kerékpárosokkal? Nehéz pontosan megmondani, és talán nincs is adat róla, hogy Zalaegerszegen mikor ült fel először nő kerékpárra, de a 20. század elején a biciklik és a ruhák egyszerűsödésével egyre inkább elterjedt az ő körükben is. A kérdéssel Frisnyák Zsuzsa is foglalkozik tanulmányában, megemlítve, hogy a 19. század végén még nagyon kevés volt a nő az egyesületi tagok között. Ahogy az lenni szokott, nagy kérdés volt ugyanis, hogy mit vegyenek fel? Az akkori ruhák/szoknyák balesetveszélyesek voltak, a nadrágot pedig megszólták az emberek, annak ellenére, hogy a divatlapokban már szerepeltek nőknek szóló, csinosabb, térdnadrágos öltözetek.

A Magyar Paizs egyik – nőkre nézve nem túl hízelgő – 1912. november 14-én megjelent cikkében viszont a karcsúsodni kívánó hölgyeknek már itt helyben is ajánlják a kerékpározást. Bár a szerző szerint „soványodás szempontjából” kevesebbet ér, mint a hegymászás, evezés, vagy az úszás.

Az igazi áttörést inkább az jelenthette a női biciklizés terén, amikor az 1920-as évek végén a Weiss-gyár jóvoltából megjelent a hazai Csepel bringa; egyre bővülő választékkal. 1933-ban a Weiss-prospektusban már öt férfi, egy női, egy fiú, egy kisgyermek és egy árukihordó modell szerepelt, 1934-ben pedig már összesen huszonnyolc féle kerékpárt kínált a gyár, köztük többféle női biciklit is.

Ezután már csak arra kellett figyelni, hogy mindenki a nemének és testmagasságának megfelelő modellen üljön. A gyakori balesetek miatt ugyanis sok településen büntették, ha a kerékpárosok nem a testarányaiknak megfelelő biciklin közlekedtek. A korabeli lapokból kiderül, hogy a gyerekek egy külön „rizikócsoportot” alkottak, mert gyakran túl nagy kerékpárt kaptak szüleiktől (amiknek a nyergére sokszor fel sem tudtak még ülni); mondván, hogy majd úgyis megnőnek, és akkor legalább nem kell újat venni.

MEGOSZTÁS

HETI TÉMA
Lapcsalád (pdf-tár)
Zalaegerszeg
Zalai Napló
Hévíz Keszthely
CÉGBOX
HÍRLEVÉL

Leiratkozás hírlevelünkről

CÍMKÉK