„Sok üdvözlettel a Zsigától”

 Fazekas Márta személyes emlékei Kisfaludi Strobl Zsigmondról 

140 évvel ezelőtt született híres emberrel kapcsolatos személyes emlék felidézése elég ritkaságszámba megy, így azonnal utána is jártam. Horváth Lajosné Fazekas Márta, az egykori Kilián (ma Liszt)-iskola volt igazgatóhelyettese említette, hogy nemcsak néhai nagybátyja elbeszélései alapján, hanem személyes találkozás révén is ismerte a szobrászművészt. 

- Fazekas Ferenc nagybátyám, aki az első világháborús családi tragédia miatt a nagypapa szerepét vette át és töltötte be nálunk, elemista korában iskolatársa volt Kisfaludinak. Zsiga bácsi apukája tanító volt Nagypáliban, ezért odajárt iskolába, a nagypapám pedig kispáli születésű révén szintén oda. Nemcsak barátok voltak azonban, hanem vetélytársak is a rajzolásban. Ahogy a nagypapa szokta mondani, az egyszerű falusi gyerekek életét élték. De hiába volt a tehetség, anyagi okok miatt Zsiga bácsit iparosnak, asztalosnak akarta adni a család. Akkoriban az volt a szokás, hogy csak a legidősebb fiú tanulhatott tovább. De később a mostohaanyjának köszönhetően jobb helyzetbe kerültek, és így végül tovább tudott tanulni. A nagypapám pedig cipőfelsőrész készítő lett – mondja Márta néni, miközben mutat egy személyre szóló üdvözlő lapot Kisfaludi kézírásával és fotójával.

Balról Kisfaludi levele, jobbról a nagyapa, Fazekas Gáspár fotója

- A nővérem Budapesten élt, és amikor 16 éves voltam, felmentem hozzá a nyári szünetben. Akkor látogattuk meg Zsiga bácsit a műtermében. Nem nagyon engedett be oda senkit, de amikor mondtuk, hogy kik vagyunk, velünk találkozott. A nagypapám nem utazott Pestre, így én kézbesítettem Zsiga bácsi üdvözlőlapját, amit a nagypapámnak írt, sok üdvözlettel. Ezzel 65 évvel az elemi befejezése után ismét volt köztük egy kis kapcsolat. Zsiga bácsi meghívott egy cukrászdába is és miközben sétáltunk az utcán én fiatal lány lelkesedéssel megláttam egy piros magassarkú cipőt a kirakatban, azt ajándékba megvette nekem. Sokáig megvolt az a cipőm. A műtermében pedig már láthattam a „Reggel” című híres szobrát.

- Ez volt az egyetlen találkozás?

- Pesten igen, de amikor Zalaegerszegre jött a múzeumnak átadni a hagyatékát, akkor újra találkoztunk. A lányom, akkor még kicsi volt, ő adott át neki virágot, és erről készült fotó. A nagypapám akkor már nem élt, így nem láthatták viszont egymást. Azt azért sajnálom, hogy Pesten nem készült rólunk közös fotó. De akkoriban nem is gondoltam ilyenre. Ritkább volt a fényképezkedés, a szépet megéltük inkább, mint fotóztuk, az emlékeket magunkban gyűjtöttük. Még most is emlékszem arra a sétára, a jellegzetes „lépcsős” műterem padozatra, a kedves modorára. Mint a zene a zongorából, úgy jönnek elő ezek a dolgok. Aranyos ember volt. 

- És a nagypapa/nagybácsi rajztehetségét végül is valaki örökölte a családból?

- Nem, inkább a zenében jeleskedtünk többen, énekhanggal vagy hangszeres játékkal.