2022.05.23., hétfő - Dezs?Zalaegerszeg időjárása

Vezető hírek

Félbehagyott sors, kerek történet

2022. január 24. hétfő, 18:50
Szerző: Pánczél Petra; Fotó: Kollázs Kulturális Egyesület
A felvillanó emléktöredékek sokaságába úgy bele lehet őrülni, mint a pinty. Főleg ha egy olyan hétköznapi ember történetéről van szó, aki átélte a 20. század túlnyomó részét, akit mindig „félbehagytak”, de egy kis időre azért „méltó” lett. Emlékbeszédét azonban már csak a két zebrapintye hallgatja, na és a nagyérdemű közönség a színpad előtt ülve.

Mintapinty – Ecsedi Erzsébet új monodrámája

Forrás: Facebook/Kollázs Kulturális Egyesület

Magány, csalódás. Mintha a szocialista korszak kisemberének, megkeseredett nőtípusának a mintapéldányát (minta pintyét) látnánk. A mű címében rejlő szójáték már az indulásnál elgondolkodtatja a nézőt. A közelmúltban a Kollázs Kulturális Egyesület jóvoltából a Griff Bábszínház adott otthont Ecsedi Erzsébet új egyszemélyes darabjának. A Hevesi Sándor Színház színművésze a „Mintapinty” című kortárs drámát még a karantén alatt állított színpadra lányával, Ecsedi Csenge Bertával, aki az előadás rendezője is egyúttal. A monodráma egy fiatal szerző- és testvérpár (Kovács Dominik és Kovács Viktor) alkotása, akik egy 1940-es években született „kispolgári csökevény”, majd párttitkárné és múzeumvezető, Molnár Zsóka nem éppen vidám sorsát állították középpontba. Az emléktöredékekből felépülő történetben persze nemcsak az egyén tragédiája rajzolódik ki, hanem a huszadik, sőt huszonegyedik század hazai társadalmának groteszksége is felsejlik, benne a jellegzetes figurákkal. A tragédia szó itt leginkább az átlagosságot, a jelentéktelennek tűnő, hétköznapi ember tipikusságát jelenti. Ecsedi Erzsébet pedig már sokszor bizonyította, hogy hitelesen tudja ábrázolni a szóban forgó karaktereket, s ez most sem volt másképp.

Molnár Zsókáról (a sovány, fehér, erzsébeti polgárlányról) egy idő után mindig mindenki megfeledkezett. Ahogy ironikusan meséli, ő ugyan „elkezdődött”, de aztán mindig „félbehagyták”. Kiskorában szülei a nővérével többet foglalkoztak, aki ennek ellenére Amerikába disszidált. Zsókának csak a falusi disszidálás „öröme” jutott, mert hozzáment egy vidéki párttitkárhoz, emiatt viszont szülei végképp eltávolodtak tőle. (Mert fehérként a vörösökhöz állt.) Aztán persze a férj is dobta, hátrahagyva egy gyermekkel egy idegen faluban. Lánya felnőttként szintén elfordult tőle, mint ahogyan volt férje szülei is. Pedig igazából senki sem haragudott Zsókára, ok sem volt erre, hiszen nem tett semmit. Ugyanakkor nem is volt fontos senkinek. Tragédiája is ez: egy semmilyen élet egy semmilyen közegben. Melyben még a hamis mézeskrémes is a földre hull. Persze egyszer majdnem sikerült neki méltóságosnak, méltónak lenni. Mikor férje falujában a pártelnök felkérte, hogy legyen az új helytörténeti múzeum gondnoka, majd igazgatója. Azok talán jó idők voltak valamelyest. Ám a rendszerváltozás utáni új világban gyorsan kiderült, hogy itt sincs rá szükség. Nem teljesedhet ki soha semmi.

Forrás: Facebook/Kollázs Kulturális Egyesület

A slusszpoén az, hogy e „félbehagyott” és idősödő magányos nő története ott kezdődik a néző számára, ahol Zsókánál már szinte véget ér a sztori. Felkérést kap ugyanis a polgármestertől, hogy mondjon emlékbeszédet a múzeum alapításának évfordulóján. Ez indítja be a visszaemlékezés láncolatát, ezt hallgatjuk mi, illetve a letakart kalitkában lévő pintypár (név szerint Bill és Hillary – ismerősek a nevek valahonnan?)

A rendező kevés díszlettel (szobarészlet, benne a falusi és polgári lét tárgyai) és váltakozó jelmezekkel illusztrálja a közeget, az emlékekből felbukkanó szereplőket és a főhős(?) hangulatait. Zsóka a fehérségből indul, ruhája aztán színesebbé válik, s mintha fiatalodna is menet közben. Felcsillantva a reményt, hogy talán az emlékezés megszépíti a múltat, de ez mégsem következik be. Az őrület határán már kényszerzubbonyként kerül rá a kabát, miközben saját emlékházában látjuk a volt falusi múzeumvezetőt.

Zsóka életében talán csak egy fix pont van, a teázás (polgári) hagyománya és annak jellegzetes kellékei. Többször elhangzik Kosztolányi Dezső híres sora is: „rubin-teát és sárga páragőzt”. Egyfajta vágyott idillt, nyugalmi állapotot szimbolizál mindez. (Persze tudjuk, hogy az „Akarsz-e játszani” című vers könnyedsége is látszólagos.)

Végül ott marad a kérdés, hogy vajon ki a felelős a felkavaró helyzetek sokaságáért, vagyis az egész elcseszett életért? A tehetetlen egyén, aki nem tud, vagy nem is akar kitörni a nihilből, vagy maga a rendszer, amelyikbe belesimul. Ráadásul ez így hamis állítás, mert egyik közegbe sem illik igazán. És tulajdonképpen melyik rendszerre haragudjunk jobban, hiszen észrevétlenül csúszunk át egyikből a másikba? Zsókák pedig mindig voltak és mindig lesznek. Ha más nem marad, talán egy szép csészéjük azért lesz a teázáshoz.

MEGOSZTÁS

HETI TÉMA
Lapcsalád (pdf-tár)
Zalaegerszeg
Zalai Napló
Hévíz Keszthely
CÉGBOX
HÍRLEVÉL

Leiratkozás hírlevelünkről

CÍMKÉK