Csemegéző

Van valami vicces paradoxon abban, ha egy ókori sztoikus filozófiára reagáló művészeti installációnak a Puccs nevű kiállítóhely ad otthont. Mert akkor az alkotó – valamiféle manipulatív művészeti cselszövés révén – arra szeretné rávenni a nézőt, hogy hirtelen felindulásból vonuljon apátiába? Vagy éppen ellenkezőleg: vegye végre észre, hogy a cselekvés hiánya, a világ történéseibe való "bölcs" beletörődés, egyfajta merénylet önmagunk ellen.

Manapság már semmi különleges nincs benne, menőnek meg pláne nem gondoljuk. Csupán egyike Zalaegerszeg számos magasházának. Látványát, létezését megszoktuk, anélkül haladunk el mellette, hogy szemügyre vennénk. Pedig a “toronyház” – ahogy az 1960-as, ’70-es években nevezték – hosszú ideig beszédtéma volt, nemcsak a városban, hanem annak határain túl is.

Pálinkával valószínűleg még azok is találkoztak néhányszor életükben, akik különösebben nem rajonganak az alkohol efféle tömény formája iránt. Időnként azonban belefutunk egy-egy welcome drinkbe, Jánosáldásba, vagy tejfakasztó buliba. Sőt, ha rosszabb napjainkon azt érezzük, hogy fent kicsit kapar vagy – ami ennél is rosszabb – lent csikar, akkor biztos, hogy szembejön legalább egy olyan ismerős, aki kalapkúrát (tehát pálinkát) javasol a vírusok és baktériumok ellen.

A Déli pályaudvar korabeli étterméből egyenes út vezet egy Zalaegerszeghez kötődő, akkor még pályakezdő művészcsalád mindennapjaihoz. Menet közben az is felvillan, hogy a hetvenes-nyolcvanas években hogyan dolgoztak a dekoratőrök. Ebben a történetben most nem a Budapest-Zalaegerszeg közötti vasúti sín a legfőbb kapocs. Sokkal inkább egy 1976-ban készült fotó, meg az egykori vasúti főosztály, sőt még az Utasellátó is.

Akár találós kérdés is lehetne, hogy vajon melyik az a zalaegerszegi kultikus hely, ahol nappal színvonalas gyakorlati oktatás és konszolidált étkeztetés zajlott, éjszaka pedig hangos mulatozás? Nyilván a legendás olai bisztróról van szó, ami a köznyelvben már a kezdetek óta “Beton”-ként él; köszönhetően annak, hogy vasbeton elemekből épült fel.

Néhány hete írtam egy rövid Facebook bejegyzést arról, hogy aggódom a Hevesi Sándor Színház előtti téren lévő Fekvő férfi (A színházművészet jelképe) szoborért. Pál Mihály 1961-es alkotása ugyanis nem szerepel a színházépület (és tér) átalakításának látványtervein. A bejegyzés több mint 5000 emberhez jutott el, rengetegen megosztották, kommentelték, lájkolták (amit ezúton is köszönök).

Magyarul elég furcsa kimondani a település nevét (fonetikusan Szeny), mert az "ny"-t automatikusan hosszan szeretnénk ejteni. Pedig Senj (vagy németesen Zengg, de így végéképp nem tetszik) egyáltalán nem érdemli meg, hogy a hangalak hasonlósága miatt "beszennyeződjön" a jelentés.

Ha a strandolást nem neked találták ki, utálod a halat és úgy gondolod, hogy gyerekkorodban már mindent láttál "Jugóból", emiatt pedig hanyagolod egész Horvátországot, akkor azt mondom ne tedd! Az előbbi állítások közül rám egyik sem igaz, bár tény, hogy két óránál többet nem nagyon tudok fürdőzéssel és napozással tölteni.

A napokban kiderült, hogy nem vagyok őskövület, maximálisan a mában élek. Ebben az erősített meg, hogy kicsit nehezemre esett belehelyezkedni egy 11 ezer évvel ezelőtti történetbe. Jobban nyomasztott ugyanis az a gondolat, hogy egy napot Internet, sőt mi több, telefonhálózat nélkül kell eltöltenem. Nincs kapcsolat. Csak segélyhívásra.

Ezen a túrán tulajdonképpen minden volt. Először is hőségriasztás, aztán csalános/kullancsos ösvények, majd kerek erdő, kiszáradt tó, hegymenet és végül falramászás. Utóbbi leginkább a tériszony nélkül élőknek, vagy azoknak, akik arról is meg vannak győződve, hogy ahová felmásztak, onnan le is tudnak jönni.

Should I stay or should I go? Dilemmázhatnának magukban azok a köztéri alkotások, melyek itt rekedtek a múltból, vagyis a rendszerváltozás előtti időkből. Persze a szobrászok nem formáztak a fejükbe gondolkodásra alkalmas szervet, ezért nem agyalnak azon, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Megteszik ezt helyettük mások.

Furcsa dolgokat művel az ember agyával (vagy lelki világával) a járványhelyzet és az utazási korlátozás. Alapvetően nem vagyok egy nosztalgikus alkat, ritkán merengek hosszan a múlton, nem idealizálok túl múltbéli eseményeket (sem a saját, sem a világ történéseit illetően). Inkább az "ami történt, megtörtént" elvet képviselem, levonva a tanulságokat. Többnyire próbálok a jelenben lenni, gondolatilag meg a jövő felé orientálódni.

A Szentlélek római katolikus templom a hazai templomépítészet egyik ritkaságának számít. Sokszor hivatkoznak is rá turisztikai és építészeti lapok, de tudományos, művészeti publikációk is.

Ezek a folyamatos figyelmeztetések (és fegyelmezések), hogy "Ne nyúlj hozzá!", "Ne tapogasd össze!", "Alaposan moss kezet!", a Covid előtti világban többnyire a gyerekek felé irányultak. Az elmúlt közel egy évben viszont a felnőttek létezése is arról szól, hogy mihez és kihez nem szabad hozzányúlni, vagy közel menni. Ha mindez mégis megtörténik valamilyen hiba - például figyelmetlenség (vagy fegyelmezetlenség) - miatt akkor, haladéktalanul le kell fertőtleníteni magunkat és a tárgyainkat is.

Néhány napja azon viccelődtem, hogy ha ez a vírushelyzet még sokáig fennáll, átnevezem a KulTour-Vidéket Otthon-Vidékre. Életemben nem ültem ennyit itthon, mint mostanság, soha nem voltam ilyen szófogadó/szabálykövető jókislány mint idén és a megyehatárt sem hagytam el ilyen kevésszer mint 2020-ban.

Nem újdonság, meg nem is nagy bátorság sétálni egyet a sármelléki néhai szovjet laktanya területén. Az elhagyatott várost nem őrzi senki, hiszen éppen erre vezet az út a Hévíz-Balaton Airport Nemzetközi Repülőtérre. Se kerítés, se egyéb akadály nem áll sem a jó-, sem a rossz szándékú betolakodó útjába.

Harminc fokos melegben általában kiürül a bicikliút. Főleg hétköznapokon. Úgy látszik sokan ilyenkor ugyanúgy nem szeretnek a szabadban lenni, mint amikor megérkeznek az első komor őszi napok. Pedig mindig mindenki hónapokig várja, hogy végre jó idő legyen, de van az a fülledtség, meg UV-sugárzás, ami végül a szobákban tartja az embereket.

A cím talán kissé megtévesztő, hiszen sokan arra asszociálnak, hogy egy "fotós" sétáról van szó, de ez ebben a formában nem igaz. Inkább egyfajta "kommunikációs" belvárosi kirándulás ez; még ha elsőre furcsának is tűnik a megfogalmazás. A városi terek, közterek a társadalmi kommunikáció fontos színterei. Afféle kommunikációs közegek, melyeket többféle szempontból lehet vizsgálni.

Valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a zalaegerszegi Éva presszóról írni, ha nem bontják le az uszodát és nem kell a dózerolásról fotósorozatot készítenem. Az egyik legjobb látószög épp a nevezett presszó teraszáról nyílt, de a fényképezés pillanatában amiatt is ideális terepnek bizonyult, mert a koronavírus-járvány következtében átmenetileg bezárt a kocsma.

A Déli Pályaudvar metróbejárata melletti lemezbolt kultikus helynek számított. Az a fajta "bűnbarlang" volt, amilyenre kisvárosokban kevés példa akadt, hiszen ha volt is zenebolt, oda kevesebb áru jutott el. Így a Déliben lévő üzletről tudott minden olyan vidéki alter-arc, rocker, hippi, dark, vagy punk (stb.), akinek épp erre az állomásra futott be a vonata. (Meg nyilván egyéb "feketeövesek" is ismerték a helyet).