Csemegéző

Should I stay or should I go? Dilemmázhatnának magukban azok a köztéri alkotások, melyek itt rekedtek a múltból, vagyis a rendszerváltozás előtti időkből. Persze a szobrászok nem formáztak a fejükbe gondolkodásra alkalmas szervet, ezért nem agyalnak azon, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Megteszik ezt helyettük mások.

Furcsa dolgokat művel az ember agyával (vagy lelki világával) a járványhelyzet és az utazási korlátozás. Alapvetően nem vagyok egy nosztalgikus alkat, ritkán merengek hosszan a múlton, nem idealizálok túl múltbéli eseményeket (sem a saját, sem a világ történéseit illetően). Inkább az "ami történt, megtörtént" elvet képviselem, levonva a tanulságokat. Többnyire próbálok a jelenben lenni, gondolatilag meg a jövő felé orientálódni.

A Szentlélek római katolikus templom a hazai templomépítészet egyik ritkaságának számít. Sokszor hivatkoznak is rá turisztikai és építészeti lapok, de tudományos, művészeti publikációk is.

Ezek a folyamatos figyelmeztetések (és fegyelmezések), hogy "Ne nyúlj hozzá!", "Ne tapogasd össze!", "Alaposan moss kezet!", a Covid előtti világban többnyire a gyerekek felé irányultak. Az elmúlt közel egy évben viszont a felnőttek létezése is arról szól, hogy mihez és kihez nem szabad hozzányúlni, vagy közel menni. Ha mindez mégis megtörténik valamilyen hiba - például figyelmetlenség (vagy fegyelmezetlenség) - miatt akkor, haladéktalanul le kell fertőtleníteni magunkat és a tárgyainkat is.

Néhány napja azon viccelődtem, hogy ha ez a vírushelyzet még sokáig fennáll, átnevezem a KulTour-Vidéket Otthon-Vidékre. Életemben nem ültem ennyit itthon, mint mostanság, soha nem voltam ilyen szófogadó/szabálykövető jókislány mint idén és a megyehatárt sem hagytam el ilyen kevésszer mint 2020-ban.

Nem újdonság, meg nem is nagy bátorság sétálni egyet a sármelléki néhai szovjet laktanya területén. Az elhagyatott várost nem őrzi senki, hiszen éppen erre vezet az út a Hévíz-Balaton Airport Nemzetközi Repülőtérre. Se kerítés, se egyéb akadály nem áll sem a jó-, sem a rossz szándékú betolakodó útjába.

Harminc fokos melegben általában kiürül a bicikliút. Főleg hétköznapokon. Úgy látszik sokan ilyenkor ugyanúgy nem szeretnek a szabadban lenni, mint amikor megérkeznek az első komor őszi napok. Pedig mindig mindenki hónapokig várja, hogy végre jó idő legyen, de van az a fülledtség, meg UV-sugárzás, ami végül a szobákban tartja az embereket.

A cím talán kissé megtévesztő, hiszen sokan arra asszociálnak, hogy egy "fotós" sétáról van szó, de ez ebben a formában nem igaz. Inkább egyfajta "kommunikációs" belvárosi kirándulás ez; még ha elsőre furcsának is tűnik a megfogalmazás. A városi terek, közterek a társadalmi kommunikáció fontos színterei. Afféle kommunikációs közegek, melyeket többféle szempontból lehet vizsgálni.

Valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a zalaegerszegi Éva presszóról írni, ha nem bontják le az uszodát és nem kell a dózerolásról fotósorozatot készítenem. Az egyik legjobb látószög épp a nevezett presszó teraszáról nyílt, de a fényképezés pillanatában amiatt is ideális terepnek bizonyult, mert a koronavírus-járvány következtében átmenetileg bezárt a kocsma.

A Déli Pályaudvar metróbejárata melletti lemezbolt kultikus helynek számított. Az a fajta "bűnbarlang" volt, amilyenre kisvárosokban kevés példa akadt, hiszen ha volt is zenebolt, oda kevesebb áru jutott el. Így a Déliben lévő üzletről tudott minden olyan vidéki alter-arc, rocker, hippi, dark, vagy punk (stb.), akinek épp erre az állomásra futott be a vonata. (Meg nyilván egyéb "feketeövesek" is ismerték a helyet).

Túrázás közben időnkét nagyon fura, és egyben roppant szórakoztató elnevezésekkel lehet találkozni, már ami az egyes állomáshelyek (legyen az természeti képződmény, mesterséges objektum, vagy épített örökség) neveit illeti. Legutóbb például a Keszthelyi-hegység gyenesdiási szakaszán kirándultunk; ahol is a Szent Ilonáról elnevezett kápolnától egészen a Vadlánlikig (igen, Vadlány-lik) lehetett eljutni.

Szürke is, csúnya is, meg "kocka" is. A sivársága és szűk terei miatt gyakran élhetetlen közegnek tartják, ehhez képest mégis sokan laknak benne. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is; bár tény, hogy leginkább az egykori szovjet-blokk országaiban terjedtek el. Bekerülni talán még könnyebb volt, mint "kikeveredni" belőle. Rengeteg ember van ugyanis, akinek egyszerűen nincs lehetősége váltani.

A Marokkó név először csak a pálcikajáték miatt volt ismerős, Marrakech, meg a Quimby együttes "Sehol se talállak" című dala miatt. Persze az ember ifjú korában rálesett azért olykor a világtérképre - mert ezekben az időkben még nem volt Google Maps, meg GPS -, és akkor meg is állapította szépen, hogy hát Afrika, az bazi messze van. Oda földi halandó a távoli Közép-Kelet Európából csak nagyon ritkán jut el.

Gyerekek, fiatalok, idősek, felnőttek. Elsőre nem tűnik túl eredetinek egy kiállítási tematikához. Gondolkodtam is sokáig, hogy vajon ennél kreatívabb megoldás nem jutott-e eszébe a Magyar Nemzeti Galéria "Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan" című tárlata szervezőinek.

A tó, a nádas, a háttérben meg a Badacsony. Szóval semmi különös, vagy extrém. Hacsak, nem a Csend. Az a fajta, melyben az evezőlapát csobbanása is súlyos zajnak számít, és csak a nádasból beszűrődő madárhangok nem tűnnek tájidegennek.

Fiatalok a Vizslaparkban, Fiatalok a Deák téren. Két korszak, két stílus, két teljesen más alkotói/megrendelői törekvés/szándék. Mégis egy ideje (elsétálva egyik vagy másik mellett), azon gondolkodom, hogy ez a két szobor, minden látszólagos különbözősége ellenére nagyon is összecseng.

Van, akinek csak egy díszítetlen "kocka", vagy más geometrikus forma jut eszébe róla, van, aki magát a szót sem nagyon ismeri. Vagy - a legrosszabb verzió - egy-egy házra nézve, a szocialista korszak építészetére asszociál. Persze olyan is akad, aki odáig van érte, sőt ebből nyer inspirációt valamilyen művészi tevékenységhez, vagy lakberendezéshez.

Mindig szerettem volna egy olyan konferenciára beülni, ahol a könnyűzene, vagy a zenei szubkultúrák társadalmi, politikai vagy kulturális (esetleg kultúrkommunikációs) szerepéről, hatásairól van szó. Az elég nyilvánvaló volt, hogy ez nem Zalaegerszegen történik majd meg, de arra sem számítottam, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara lesz a helyszín és annak politológia tanszéke a szervező.

Zágráb mindig az a hely volt, ami csak az autópálya útirányjelző-tábláin létezett, és hiába csökkent közöttünk egy időre a távolság, végül rendre elkerültük egymást. Mert nyáron, a tömített sávokban az autók_a_tenger_felé... veszik az irányt. Ki is akarna kánikulában egy nagyváros falai között lófrálni, amikor tengerparti városkák halszagú sikátoraiban is tévelyeghet.

Sosem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy egyszerűen csak természetesnek tartom, hogy a zalaegerszegi belváros egyik meghatározó épületegyüttese. (Annál is inkább, mert életkorom miatt maximum régi fotókon láthattam, hogy milyen volt a városkép mielőtt megépült.) A Csipkeházakról van szó, ami a minap ismét fókuszba került, mert a Zalaegerszeg Turizmusáért Egyesület javaslatára a települési értéktár része lett (több más helyi "jelenséggel" együtt).