Pálinkafőzdék a szocializmus idején

 Udvarra öntött cefre és illegális főzés

Egy közelmúltban rendezett konferencián Kiss Nóra, a Göcseji Múzeum etnográfusa „Zalai pálinkafőzdék a szocializmus évtizedeiben” címmel tartott előadást, bemutatva az államosítás időszakát, a főzésre vonatkozó szabályokat, de azokat a problémákat is, melyekkel a beszállítók, vagy maguk a szeszfőzdék küzdöttek. 

Kiss Nóra egy korabeli likőrös-pálinkás pohárral

A néprajzkutató bevezetésképpen elmondta, hogy az ország hatvan legnagyobb pálinkafőzdéjét 1949-ben államosították, melyek ezután a Gyümölcsszeszipari Nemzeti Vállalathoz kerültek. Később a kisebb pálinkafőzdéket is állami tulajdonba vették; Zalaegerszegen 1951-ben alakult meg a Gyümölcsaszaló- és Szeszfőző Vállalat. (Zala megyében működött egy másik államosított pálinkafőzde is: a nagykanizsai szeszgyár.)

- A kezdeti években a megyeszékhelyi telep felvásárolt gyümölcsöt dolgozott fel, és bérfőzést is vállalt. Az egerszegi főzdébe mintegy kétszáz gazdától érkezett nyersanyag, főleg szilva, körte, törköly és alma. A gyümölcsöket a csácsbozsoki, ebergényi, bocföldei és döbrétei hegyekből szállították a vállalathoz – mesélte lapunknak Kiss Nóra. – Érdekes, hogy a vállalat első igazgatója, Szabó Jánosné, munkásnőből lett vezető, és csak a kinevezését követően szerzett szakképesítést új feladatához. Először nem is akarta vállalni a rábízott szerepet, mondván, „Szeszfőzdét sem láttam még közelről, hogy igazgathatnék én egy szeszipari vállalatot?” A párt azonban meggyőzte, hogy „egy kommunista, egy élmunkás nem hátrálhat meg”, és hogy majd megtanulja, amit kell.

Pákai asszonyok (Forrás: Göcseji Múzeum)

Az üzem mindössze egy gyümölcsaszalóból és két szeszfőzdéből állt a létesítésekor, és csak hét dolgozója volt. A következő években azonban bővítették a vállalatot, így 1958-ban már 39 pálinkafőzde tartozott hozzá. A vállalat fő profilja ekkoriban a bérfőzés volt.

- A dióskáli, korpavári, pusztaszentlászlói és bezerédi főzdékben állami főzés folyt, vagyis a felvásárolt és beszállított gyümölcsből készült pálinkák az állam készleteit gyarapították. A lakosság számára fele-fele arányú bérfőzési rendszerben készítették a pálinkát. Ez azt jelentette, hogy a lefőzött ital fele az állami készletbe került, és a főzető fizette mind a lefőzés díjat, mind a szeszadót. Sőt gondoskodnia kellett a szükséges tüzelőanyagról is – magyarázta az etnográfus.

A szabályozások és az állami kontroll ellenére (vagy épp emiatt) a szeszfőzés folyamata egyáltalán nem volt konfliktusoktól mentes. A zalai pálinkafőzdék működésének egyik legnagyobb problémáját a gazdaságtalan üzemelés jelentette. Jó termésű évben nehézséget jelentett a gazdák bérfőzési igényeit kielégíteni, máskor pedig a kedvezőtlen főzési feltételek miatt nem volt munkája a főzdéknek. Ezenkívül lassan haladt az üzemek korszerűsítése, a főzőberendezések modernizációja. Szinte minden főzdében gondot okozott a tárolótér hiánya is.

- A szezonális termelés miatti veszteségek kiküszöbölésére és hogy az erőforrásokat gazdaságosabban lehessen kihasználni, megyei szinten átszervezték a vállalatokat. 1961. július 1-jén a Zala megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága összevonta a Zala megyei Gyümölcsaszaló- és Szeszfőző Vállalatot, a nagykanizsai, valamint a zalaegerszegi Szikvíz-és Jéggyártó Vállalattal. Így jött létre a Zala megyei Szesz- és Szikvízipari Vállalat. A cég profilját a gyümölcspálinka-főzetés, a gyümölcsaszalás, a szóda- és üdítőitaltermelés, valamint a műjéggyártás alkotta. Ez azért tűnt észszerű döntésnek, mert a pálinkafőzés szezonális üzlet: a termelés a gyümölcsök beérése után, vagyis szeptemberben kezdődött, és március-áprilisig tartott. Nyáron többnyire csak karbantartást végeztek a főzdék dolgozói. A szóda- és üdítőitalgyártás fő szezonja viszont éppen azokra a nyári hónapokra esett, amikor a szeszfőzdék termelési gondokkal küzdöttek.

A Zalaegerszegi Központi Szeszfőzde (Forrás: Göcseji Múzeum)

A bérfőzés persze továbbra is a vállalat feladatai közé tartozott, és ennek váltakozó szabályozása egyre több problémát jelentett a gazdáknak. Kiss Nóra elmesélte, hogy mivel 1964-ben egy rendelet hatására a lefőzött pálinka 60 százaléka állami készletbe került, valamint az állami rész tüzelői díját is a főzetőkre hárították, a kereslet jelentősen visszaesett. A kedvezőtlen rendelet miatt több alkalommal is megtörtént, hogy a gazdák a főzetni hozott cefréjüket kiöntötték a főzde udvarára, miután megtudták, hogy a pálinkájuknak csak kevesebb, mint felét kapják meg.

1970-ben aztán jelentős változások történtek a pálinkafőzés rendszerében. Az új rendelet értelmében megszűnt a fele-fele arányú főzés, hogy ne halmozódjanak tovább a gyenge minőségű, nem nemes (törköllyel vegyített) pálinkák az állam készleteiben. Mindez azzal is járt, hogy bérfőzés esetén a pálinka teljes mennyiségét ki kellett adni a főzetőnek. A szeszadót pedig csak pénzben lehetett megfizetni. A növekvő költségterhek elégedetlenséget szültek a gazdák körében.

- A rendelet a termelők kedvét szegte, csökkent a legális pálinkafőzés, és egyre többen hagyták a fákon és a fák alatt a gyümölcsöt. Emellett új higiéniai és vízügyi szabályozások is születtek, melyek olyan berendezéseket és tárolási körülményeket írták elő a szeszfőzdék számára, amiket azok nem tudtak teljesíteni. Így a gazdaságtalanul működő szeszfőzdék egy részét felszámolták. Mindezek a változások nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megnőtt a zugfőzdék száma. Mind a falvakban, mind a szőlőhegyeken, de még a városi bérházak fürdőszobáiban is rendületlenül folyt az – elvileg tilos – pálinkafőzés. A forrásokból az is kiderül, hogy 1977-ben egy kiskanizsai asszonyt háromszor is tetten értek a pénzügyőrök. Mint azt saját védelme érdekében elmondta: az utolsó alkalommal azért főzte a pálinkát, hogy az előző bírságokat legyen miből kifizetnie…

Az etnográfus elmondta, hogy a lakossági pálinkafőzetéssel kapcsolatos gondokon egy 1982-es minisztertanácsi rendelettel próbáltak enyhíteni. E szerint már magánszemély is előállíthatott gyümölcsből készült pálinkát; persze jogszabályi keretek között.